Rónay László

A feloldozás esélye

Bertók László: Deszkatavasz (Jelenkor) -
Dongó a szobában (Magvető) -
Bárdos László: Szóérintő (Jelenkor)

   A mai magyar líra egyik alapérzése a veszteség, a hiány tudata. Nem meglepő: az önmagával megelégedett lírikus rendszerint képtelen újat mondani, saját közhelyeit ismétli. Az írók is elmondhatják: navigare necesse est, haladni kell, ha nehéz is, ha a felfedező útra vállalkozó folyton a múlt fájó emlékeibe ütközik is, mint Bertók László, vagy léghiánnyal küzd is, mint Bárdos László. Ez egyébként nem csoda: magaslati levegőn járnak, egyensúlyoznak mindketten, s ennek oka részben az, hogy olyan közegbe vágynak, amelyben szavaiknak nincs torz visszhangja, csak önértéke és önsúlya. A halállal szembesülve, vagy az emberi lét alapértékéig leásva minden más mellékessé válik. Ugyanazon az úton szoktam megközelíteni az egyetemet, amelyiken Bárdos László, sosem mulasztom el végigszemlélni az Atlantisz kirakatát, s a kicsinységnek ugyanaz az érzése kerít hatalmába, ami őt. Szemben a világ nagy szellemeivel, az emberi gondolkodás határát ostromlókkal szégyellem magam: csak ennyi futja, nem többre, menetelünk-masírozunk, talán van néhány följegyzésre érdemes gondolatunk, de nagy kérdés, valaha is beléphetünk-e arra a szigetre, amelyen az antikok hite szerint a boldogok éltek, az aranykoriak, akik nem ismerték a megaláztatást, az erőszakot, s akik még egyértelmű igaz szavakkal éltek, még ha ravaszok voltak is, mint a leleményes Odüsszeusz. Csend honol ezen a szigeten, lakói nem ismerik a gondolat- és érzéssemmisítő zajt, amelyről Bertók László írja Azelőtt címmel:

   A zajnak, ami a kipufogógázzal
   bepöndörödik az ablakon, fekete
   kutyaformája van. Lefekszik a
   szőnyegre. Néz, hogy tényleg
   elfáradtál-e, vagy csak
   nem tudod csinálni tovább,
   amit éppen.

   Ez a szoba a menekülés esélyét rejti. Nagyon is pontosan körülhatárolt terep, mégis birodalom, a pontos megidézés és megnevezés lehetőségét rejti. S ugyanakkor a kérlelhetetlen szembesülését is, amikor az ember rádöbben esendőségére, az elmulasztottakra, s kínlódva próbál kiszakadni az elvesztegetett lehetőségek hálójából:

   Üveg csattanása, hangok élei:
   már semmilyen utat nem ismerek.
   Egy-két lépés még a köveken,
   vagy csak képzelgés ez is? Akkor tehát
   tenyeret, talpat horzsoló kapaszkodás
   valami kötélen fölfelé
   a percek csomóin újabb percekig,
   próbálgatva még az ugrás lendületét,
   s lesve a fény — valami gyertyaláng — felbukkanását.
   Vagy még kevesebb. Összeszorult szobabelső,
   nem ad teret lépésnek, lendületnek,
   ugrásról, fényről mit se tud. Annál többet
   a véreztető kapaszkodásról.
   Ennyi az este.

   (Bárdos László: Ennyi az este)

   „ – még sejtelmeimhez is a lépés biztonsága szükségeltetik” — olvassuk Bárdos Lászlónál, de ezt akár az idővel folyvást szembesülő, a múlt titkait kitartóan fürkésző Bertók László is írhatta volna, ő azonban kicsit Babits Esti kérdésének végszavait követve sorolja létünk örök miértjeit:

   Mért a sötét, ha mindenképp kisüt?
   Ki az, aki ha üt, csak visszaüt?

   Hol a lélegzet tetején a fény?
   Mi ürül ki, ha tele az edény?

   Mért, hogy különbnek képzeli magát,
   ha egy kötélen szárad a világ?

   Mért az ijedtség, az erőlködés,
   ha magától működik az egész?

   (Magával ránt és elejt, ami fog)

   Ne higgyük azonban, hogy e két költő nem ismeri a dolgok mélyebb értelmét. Bertók László Dongó a szobában című prózakötetének meditáció-sorozatában mást sem tesz, mint hogy a jelenségek mögött megbúvó lényeget nyomozza. S ez talán a legnehezebb, a leginkább a költőhöz méltó feladat. Hiszen napról-napra nehezebb terheket cipelünk, csupa lényegtelen dolgot raknak a vállunkra, mégsem szabadulhatunk tőlük. Csak egy-egy lopott pihenőnél döbbenünk rá, hogy másra kellene összpontosítanunk erőinket, másra kellene figyelnünk. Ahogy Bárdos László írja Infantilis vallomásában:

   „Vannak pillanataim, mikor bármely archoz odasimulnék.
   Úgy értem, mindenki arcán látható egy jóságos
   árnyalat. Még inkább az arc határvidékein: toka,
   tarkó, fül környéke alig kivehető hívással biztat”

   Ám ezt az arcot, ezeket a vonásokat csak homályosan látjuk. Csak a hiányuk döbbent rá igazi értékükre, nekünk is szóló üzenetükre. Bertók László egyik legszebb, mélyen emberi versében Fodor Andrásról vall. Nem a legendáról, hanem egy emberről, akit szerettek, mert azt a nyelvet beszélte, amit a többiek, s tudta, hogy a kimondott szónak súlya, értéke van. Azért nem mondjuk ki a szavakat, mert jelentésük elhomályosult, piszkosak lettek? – kérdi több versében is Bárdos László. Vagy elgyávultunk? – mint Bertók László írja, azt feszegetve, hol a jogos félelem határa, s hol kezdődik a gyávaság?
   Ezek a kérdések, bármikor és bármiképp vessük is fel őket, már a lényeg felé vezetnek: „valami kielégüléshez, kiegyenlítődéshez, beteljesüléshez”, mint Bertók László fogalmaz. De méltók vagyunk, lehetünk-e erre? Ezzel a kérdéssel szembesít Visszaéneklés című ciklusában, de különösen annak bevezető versében (Hangok a közelben) Bárdos László. Azt a látomásos utat járja végig ebben, amelyen Pilinszky haladt a Harbachban (már ez az összehasonlítás is jelzi a költemény tragikus mélységét). Van azonban ennek a nagyszabású víziónak néhány sora, amely egy másik dimenzióba vezet, bennünket szólít meg:

   . . . Szüntelenül
   el vagyok foglalva valamivel, s ki nem láttok
   életre, halálra.

   Ezek nem, pontosabban nemcsak a költő szavai. Mintha a kereszten függő Krisztus mondaná őket szelíd rosszallással. Mert ezek a lényegesek. A tiszta élet és a beteljesülést előlegező halál. A többi lényegtelen.
   S mert Bertók László is, Bárdos László is a lényeg felé kalauzolja olvasóit, természetes, hogy beszédmódjukat, versalkotásukat is e törekvésük határozza meg. Egyszerűen, póztalanul szólnak, ügyelve arra, hogy egyértelműen s ne elbizonytalanítva, kételkedve és kétséget keltve nyilatkozzanak meg. „Azt hiszed – kérdi Bertók László –, hogy valaki megcsinálja helyetted, hogy valami csoda történik, hogy kiváltanak, föloldoznak?” Nem, a költőnek magának kell csodatévőnek lennie azzal, hogy igazat ír, s hogy visszaperli a megélhető remény igazságát. Ha ezt teszi, s oly elhitető erővel, mint Bertók László és Bárdos László, akkor kiérdemli a feloldozást, s bennünk is élteti a reményt, hogy bűneink bocsánatot nyernek.