Kovács András Ferenc: Hét kis etűd gyerekeknek

Ismertem egy világjáró
dundus-dundi malackát,
ki több ízben barangolta
be Burundit s Alaszkát.

Járkált, vájkált Uruguayban,
tyúkudvaron rohant át,
körbetúrta Tanzániát,
Ugandát meg Ruandát.

Mesélik, hogy Mexikóban
ő volt egykor a kacika,
s azóta már nem is malac,
hanem Szenyor Malacika!

Hívta Tibet, hívta Fidzsi,
Argentína s Kazahsztán!
Indiából Csádba röppent,
s Bahamába – az aztán!

Hírlik, úri malacként ért
Peruba és Laoszba,
mert elébb a pantallóját
s a csülkét is lemosta.

Mondják, váltig hivatkozott
holmi Verne Gyulára,
s Egyiptomban föl-fölmászkált
három ernyedt gúlára.

Pletykálják, hogy Floridában
ennyit ült meg annyit ült,
s csak Párizsban csináltatott
pedikűrt meg manikűrt.

S hogy bejárta ángyabugyát,
Mántuát meg Páduát!
S tévedésből jó puhára
főzték őt a pápuák!

Tahitiben hajótörést
is szenvedett malacka!
(Onnan tudjuk, mert megírta,
s postázta egy palackba.)

Elutazott Új-Zélandba,
Zimbabwéba, Iránba...
Egyszerre több útnak indult
mindenféle irányba...

Bizony sokat, sokfelé ment!
(S csak azt bánja malacka,
hogy még sose mehetett el
sósheringnek Galacra!)

Járta Kínát, látta Japánt,
Limpopót s a Zambezit...
Vélte, hogy az undok Andok
csak rakásnyi andezit...

Megtanulta, hogy Rióban
röfög a sok anakonda,
bár Kongóban több a kondás,
s nagy örömben van a konda!

Szentül hitte, hogy kanászok
lakják Kandyt s Kanadát,
hol a szabad összmalacság
várja disznók kamatát...

Meghatotta Marokkó, de
nem hatotta meg Kenya:
ott majdnem egy törzsfőnöknek
lett betevő flekkenja!

Tárt karokkal várta Thaiföld,
Togo, Tonga, Turkesztán –
de mivel már mindent látott,
inkább földet túrt eztán.

Megismerte Malit, Balit,
Limát Szenyor Malacika –
mégis jobban esett itthon
máléliszt s káposztacika.

Már ő végleg világlátott –
minek Kuba, Katar, Ghána?
Már elég, ha moslékot lát –
ugyan miért szaladgálna?

Hát így járt a világjáró
dundus-dundi malacka...
Most se tudja: merre fekszik
bús Burundi s Alaszka?

Bezzeg ő a pocsolyában
fekszik, s fetreng a vén ólban!
Körbefutja trágyadombját,
de köszöni: azért jól van.

Március, április, ó,
futnak a renyhe fagyok!
Még pirinyó a Nyikó,
Gagy vize pengve gagyog.

Futnak a renyhe fagyok,
szökken a fürge csikó,
Gagy vize pengve gagyog,
füttyen a réti rigó.

Szökken a fürge csikó:
szürcsöli már a Gagyot!
Füttyen a réti rigó:
rikkan utána nagyot!

Szürcsöli már a Gagyot
március, április, ó,
rikkan utána nagyot:
árad a szőke Nyikó!

Március, április, ó,
futnak a régi napok!
Árad a szőke Nyikó,
Gagy vize visszaragyog.

Március, április, ó,
füttyen a fürge csikó,
szökken a szőke Nyikó,
árad a réti rigó:
“Még pirinyó a Nyikó,
még a Nyikó pirinyó,
még pirinyó, pirinyikó!“

Biza térdig ér a harmat,
korareggel megdiderget –
a tehénke rétre indul,
s a nyomában cseppnyi gyermek.

No tehénke, menj legelni,
szaporábban szedd a lábad!
Nagyokat lépek legényként,
futok én is, ládd, utánad!

A szemembe feszt bebillen
nagyapám kopott kalapja...
Ne se félj, hisz ostorom csak
a leget s a port, ha csapja!

No Virág, piros tehénkém,
te legelgess – én heverjek!
Lapuk alján nyári hőség
keserédes fénye erjed.

Füvek élén szöcske szökken,
delelünk a part szegélyén,
lehelettel száll a pitypang –
ne se félj, legelj, tehénkém!

No Virág, már nő az árnyék,
a nap útját megszaladja –
a szemembe rég becsúszott
nagyapám öreg kalapja...

Biza térdig ér a harmat,
jön az este, megdiderget –
hazaindul már a rétről
a tehén s a cseppnyi gyermek.

Ősszel a hegy leve csurran, a nyári öröm tovasurran:
   távol a dús aratás, dörmög a lusta darázs.
Zümmög a tájban az ének, dongnak a mustra méhek,
   száll lugasokban a dal: fújja, ki még fiatal!
Röpteti büszke legényke, az apraja-nagyja, serényje:
   zengik a kisgyerekek, s pár öreg is nyekereg.
Fújja leányka, menyecske! Megugrik a kertben a kecske:
   táncra kel, egyre mekeg, s boldog, amíg bereked.
Hegy leve, vére kicsordul, a pincék sarka csikordul:
   ajtajuk úgy nyikorog, mint mikor eb vicsorog...
Sírnak a görbe gerezdek, présben a könnyet eresztett
   fürtök ezer szeme sír: gyűl levelükre a pír...
Hull a falomb, fogy az ének: múlnak az ifjak, a vének!
   Némul a dal, fogy a fény: forrhat a bor s a remény!
Fagy jön, az éj dere ver meg, az ágra ma zúzmara dermed.
   Búsul a tőke... Csupasz szélbe vonít a kuvasz.
Ködben a hegy leve csordul: a föld már tél fele fordul...
   Őszül az ég: havazik, s álmodozik tavaszig.

Ejha, itt van, itt karácsony!
Jön, benéz kopott farácson,
s fényesedni kezd a pajta!

Már elég a gyáva gyászból,
tündökölhet árva jászol –
Isten is, ha úgy akarja.

Szalma közt fölsír a gyermek,
anyja tűnt mosolyba ernyed,
csügg az édesapja rajta.

Csordapásztorok csudálják,
ráteríti egy subáját –
s gyűlnek is köré karajba...

Ejha, csöpp az Üdvözítő!
Jaj, hogy áld meg, üdvözít ő
minden embert, bármi fajta!

S hogy ne légyen álma bánat –
bárányt hoznak s pálmaágat,
mit kezök mezőn szakajta...

Három perzsa bölcs királyul
érkezik, s elébe járul,
hogy palásttal bétakarja!

Gáspár, Menyhárt s Boldizsár is
térdre hull hódolni máris –
Isten is, ha úgy akarja.

Ejha, itt van, itt karácsony!
Égi csillag gyúl parázson,
s fényt ragyog, szór szét a pajta!