Bánszky Pál

“Ez az én világom”

Népművészet – naiv művészet

“Nálunk még él az úgynevezett népművészet,
vagy ha kihalt is, egy friss temető erejével
hat tovább.”
                                         (Pilinszky János)

   Magyarországon egyre több momentum hívja fel a figyelmünket a népművészet, a primitív művészet és a naiv művészet rokonságának és különbözőségének a kutatására. Ahogyan a paleolitikum és a ma élő természeti népek vadászai, úgy egy-egy naiv alkotó is fétis-funkciójú varázspraktikával akarja a véletlen tényezőket csökkenteni és saját mágikus hatalmát növelni. Amikor közel két évtizede a kecskeméti Magyar Naiv Művészek Múzeuma számára meg akartam vásárolni Czenéné Kiss Viktória egyik kisméretű festményét, annak az árát szokatlanul magasra tartotta, azonban az igazi meglepetést az indoklás okozta: “Akinek fontos ez a kép, az ki fogja váltani!” – mondotta. Később derült ki, hogy ezzel egy őket félretájékoztató, s így nekik rosszat akaró ügyvédre utalt, s ezért festette meg, tehát fétis-funkcióval Az ügyvédet elviszi az ördög című képet. S ebben a magatartásban, hogy az ábrázolás mágikus hatalmával, a képeken rögzített események segítségével, a sorsukat mozgató és láthatatlan erőket a maguk javára fordíthatják, Czenéné Kiss Viktória nem áll egyedül. A cigány származású Orsós Teréz megfestette “barátnőjének”, Orsós Annának a képzeletbeli temetését, s kimondva-kimondhatatlanul tette ezt azért, mert az elszerette tőle a férjét. Ahogyan az ősember-vadász, vagy a kisgyermek azt hiszi, hogy az általa készített rajzzal magukat a tárgyakat birtokolja, valami hasonló hiedelem, sajátos képvarázslat jelentkezik egyes naiv alkotók gondolkodásmódjában és cselekedeteiben is. S ha az alkotások nemis mindig hordoznak tényszerűen kimutatható mágikus jegyeket, legtöbbjük mégis azért készül el, mert alkotója valami fontos dolgot akar közölni vele. Így a mű legfontosabb elemének a gondolatot tartják, a hangsúlyt a tartalomra helyezik.
   A naiv alkotók nincsenek alávetve nevelői-oktatói hatásoknak. Ösztöneikre, velük született vizuális érzékenységükre és tehetségükre hallgatva maguknak állítanak fel szabályokat. Mindenki a maga útját járva fegyvert kovácsol a formai képzettség hiányából.
   Szinte hihetetlennek tűnik, hogy most a XX. század végén is viszonylag nagy számban maradtak forrásközelben naiv alkotók, különösen a szoborfaragók. Ezért nem lehet a “képzőművészet vadvirágait” egységesen a naiv művészet kategóriáján belül tárgyalni. Tapasztalataink okán az utóbbi negyedszázadban meghirdetett országos pályázatnak (1974, 1991 és 1996) eleve a Népi szobrászat címet adtuk. A XX. század első évtizedeiben a szoborfaragók egyre tömegesebb jelentkezése következett be és döntő többségük a néphagyományhoz kötődik!
   Népi szobrászatunk – tematikai szempontból – legfontosabb jellegzetességének tűnik, hogy Magyarországon szinte nincs olyan alkotó, akinek oeuvre-jében ne találkoznánk a pásztor-juhász, kanász, gulyás, csikós alakjával. Amíg a görögségnél a nemzeti ideált a meztelen atléta alakja jelképezte, addig nálunk az etnikum, illetve az ősi szabadság ideáljaként a lelkek mélyén a pásztor alakja jelentkezik. S népi szobrászatunkban – túl a tematikán – fellelhetők ősi képzetek, bizonyos archaikus vonások. Ilyennek kell tekintenünk egyfajta kompozíciós elv érvényesítését, amely megegyezik a frontalitás elvével. “A görögöket megelőzően – írja Fülep Lajos – a monumentális szobornak, bármennyit változik vagy fejlődik is egyéb tekintetben, van egy olyan sajátossága, amelyen nem képes túlhaladni: akár áll, akár megy a figura, mindkét talpával teljesen és egyformán érinti a földet, minek folytán törzse nem hajlik el jobbról balra, vagy balról jobbra, hanem középen hosszant végigvont tengellyel két egyenlő (de nem szimmetrikus) részre osztható.”
   Népi szobrászatunk másik fontos jellemzője, hogy szorosan kapcsolódik a mindennapi élethez és a hagyományokhoz. Az alkotók többsége a saját maga által megélt élményeket, közvetlen környezetének világát dolgozza fel. Magyarországon alig akad faragó, aki ne faragta volna meg a szántás-vetés jelenetét, igaz leginkább a részlethűségre és kevésbé a plasztikai megjelenítésre ügyelve. S több alkotónál különös hangsúlyt kap a munkafolyamat végén, annak eredményeként megjelenő kenyérszegés. Szőrös József például a kenyér történetét négyrészes szoborkompozícióban igyekezett kifejezni. Ez a faragás a szántás jelenetétől, az aratáson, a gabonának a malomba szállításán és a munkafolyamatok részletezésén keresztül jut el a gyermekek által közrefogott anya kenyérszegéséig. Bakos Lajos: Szánt a béres című szobra is ehhez a témakörhöz kapcsolódik, de nyújtott lábú állatai az egyiptomi festészetre is emlékeztetik nézőjét. Kupai Sándor Gyász című kisplasztikája még inkább a kifejezés erejével hat, amit alkotója úgy fejezett ki, hogy az “állatnak is van lelke és képes kifejezni mérhetetlen fájdalmát”.
   Vizsgáljuk meg azonban az alapvető különbségeket a népművészet és a naiv művészet között.
   A két művészeti jelenségcsoport azonos vonásait, például az alkotók vizuális érzékenységét, a született tehetség tényét, a szakmai iskolázottság hiányát elégségesnek tűnik csupán címszavakban említeni. Az archaizmushoz fűződő viszonyuk már nyitottabb és összetettebb magatartásra utal, s ez a gyakorlat és hatás nem zárható ki a naiv művészet köréből sem.
   A népművészet még a történelem előtti időkből őriz egy bizonyos ősi magot, hitben és érzületben különböző arche-típusokat. A történelem során a különböző stíluskorszakokból, például a reneszánszból és a barokkból azt veszi át, ami szelleme számára felfogható. Az ősi arche-típusok tovább élnek népművészeti tárgyakban, a népi szobrászat és a naiv alkotók egyes munkáiban, akár a fétis-funkció továbbélésére utaló jelekben, vagy éppen az idolszerű szobrokban.
   Mivel a XX. században a naiv művészet túllépi a népművészet kereteit, ezért szükséges számba venni a különbségeket, s e művészeti jelenség lényegét és sajátos vonásait.
   A hagyománykövető – népművész, kézműves – minta, illetve klisé alapján dolgozik és az elődöktől átvett örökséget, s a felgyűlt, a személyes tapasztalatokat tovább adja a következő nemzedéknek. (Az örökölt minta természetesen nem hajszálpontos másolatot jelent, hiszen a kisebb változtatások, és az alkotó egyéniségjegyei is érzékeltetnek némi eltérést, különbséget.)
   A naiv alkotó tevékenysége viszont nem illeszkedik a történelmi összefüggésekbe. Számukra nincs ideális modell, nem is a minta, illetve klisé után dolgoznak. Szemléletük valójában hagyománytalan. A valóságot konvenciómentesen szemlélik. Érzéseikből indulnak ki és nem különböző előírásokból. Nem ismerik a kultúra előzményeit, nem tudják, hogy az elődök meddig jutottak.
   Különbséget lehet és kell tenni a népművészet és a naiv művészet között a stílus, az etnikai-nemzeti és az egyetemes jelleg tekintetében is. A népművészetnek stílusa van, sőt határozottan közösségi illetve regionális karakteret ölt. A naiv alkotások viszont nem rendelkeznek közös stílussal, ami nem jelenti azt, hogy a naiv alkotók nem mutatnak egyéni stílusjegyeket. De ahány alkotó, annyi személyes stílusjegy! Valamennyien odafüggeszthetnék a képeik, illetve szobraik fölé, hogy “ez az én világom”: felkészültségem, műveltségem, tapasztalatom, világképem, ízlésem, tehetségem. Náluk a közös stílus helyett az autonóm stílusjegyekkel találkozhatunk.
   Vannak kutatók, akik kimondottan szembeállítják a népművészet nemzeti és a naiv művészet egyetemes jellegét. Úgy tűnik ez a szembeállítás indokolatlan. A népművészetnél természetesen egyértelmű az etnikai, a nemzeti kötődés. De egy-egy alkotónál, vagy csoportnál a naivok esetében sem lehet kizárni az etnikai jelleget.
   A népművészet és a naiv művészet között talán a legszembetűnőbb és legfontosabb különbség, hogy amíg a népművészet egy adott közösség igényéhez és ízléséhez tapad, addig a naiv művészet alapvetően individuális, személyes jellegű.
   A kollektív, illetve az individuális jellegben megvonható alapvető különbség természetesen nem jelenti azt, hogy egy-egy naiv alkotó által létrehozott festményben, vagy szoborban ne élne tovább a népművészet által még a történelem előtti időkből őrzött ősi mag néhány eleme. Egyes vonások a kompozíciós rend tükörkép-szerkezetében, vagy az arányképzésben is jelen lehetnek. Szükséges tudomásul vennünk, hogy a naiv alkotó a saját személyiségén átszűrt és kifejezett, tehát egyszemélyes, önálló kultúrát képvisel.
   Különbséget szükséges tenni a népművészet és a naiv művészet között abban a tekintetben is, hogy jellemző marad-e a hasznos és a szép, a funkció és az esztétikum egységének az alapkövetelménye. Amíg az archaikus népművészetben egyértelműen jelen van a funkció és a gyönyörködtetési szándék összhangja, a naiv művészetben ez más értelmet kap. Ez esetben az esztétikai cél kerül előtérbe, sőt a pszichésen sérült embernél felmérhetetlenül nagy terapikus haszna van magának az alkotás folyamatának. A tanyán élt Őrsi Imre életét a magány és a félelem szőtte át. Gyakran vett erőt rajta a félszegség és a szorongás, s ez vált szobrainak alakítójává is. Ezek a pszichikai motívumok visszaemlékezéseiben is fontos helyet kapnak. A katonaságról a kikötés és a tűzvonal élménye dominál nála. Őszintén ki is fejezte félelmét: “Ha csattant az akna, egymásnak ugrottunk, annyira féltünk. Keseredett szavakat mondogattunk egymásnak” – emlékezik a frontra. Több mint harminc esztendővel később elmondott visszaemlékezésében, szenvedésének minden apró részletét képes volt felidézni. Amikor éjjeliőr lett Budapesten a Jászberényi úti felüljárónál, még a sóder átvételétől is félt. Egyik alkalommal hosszasan, szinte nyüszítve mesélte el, hogy milyen rettenetes helyzetbe kerülhet, ha becsapják. Örökösen – három sikertelen házasságában is – magányos volt. Ezt csak fokozta a tanyasi élet, továbbá élete utolsó évtizedében választott kenyérkereső pályája, az éjjeliőrség is. A fiatal korában készített Janus-arcú “botszobra” a pszichikai önkifejezésének első, szemléletes megnyilvánulása. Mindkét arcon elömlik a melankolikus szomorúság. Több évtizeden át nem folytatta a faragást, s közel az ötvenedik évéhez ismét a magány és a félelem vette rá a rendszeres szoborkészítésre, amikor a hatvanas évek közepén fellépő száj- és körömfájásjárvány hetekre bezárta a tanyába. S 1974-ben az első országos pályázatra, Debrecenbe küldte el először az addig készített tucatnyi szobrát. S a szobraiban megmutatkozó plasztikai tehetségét mindjárt első díjjal jutalmazták. Mint faragó ember, nem is annyira szobrokat, inkább társakat teremtett maga mellé, “akik jól érzékelhető formajegyekkel, pszichikai vallomásokkal” visszautalnak alkotójukra. Szobrai – ha úgy tetszik – “magányijesztő”, társkereső alkotások lettek, de mégsem igaz társak. Erre a kegyetlen igazságra döbbent rá később, amikor a megszenvedett magány helyett önkéntes halállal az ismeretlen végtelent választotta.
   Úgy tűnik, most, a XX. század legvégén, minden ember leginkább egy maga által felépített kultúrát képvisel. A naiv alkotó tapasztalataiból, megélt élményeiből indíttatva önnön világából merít. Nem követi a stílusirányzatokat, szabadiskolai és főiskolai tanárok előírásait. Nem követ elődöket, nem akarja azokat meghaladni, hanem mindent előlről kezdve mindig újra fedezi fel maga számára a világot. A naiv mű ezért a természeti állapothoz közelálló kifejezés.
   Legtöbbször érett emberként kezdenek bele az alkotótevékenységbe, s egy-egy képbe, szoborba sűrítik bele életük mondanivalóját. Felnőtt emberek és mégis ártatlan gyermek módjára alkotnak, idős korukban is meg tudnak őrizni – ki többet, ki kevesebbet – saját gyermekségükből.
   A naiv mű a világ személyes felfedése. Ebben a művészeti jelenségben benne rejlik az a kérdés, hogy mire jut önmagában a vizuálisan érzékeny, tehetséges ember. Főként érzéseikből indulnak ki és ösztöneikre hagyatkozva jó értelemben vett gátlástalansággal és elementáris kifejező erővel küzdik le az ismeretek hiányát. A hívők és az ártatlanok makacs szenvedélyével eggyé válnak azzal, amit festenek vagy faragnak.