Erdőben, mezőben
nyíló vadvirágok

(Bánszky Pál: A képzőművészet vadvirágai)

   Képzett emberek szemszögéből elemi gondolat a tetszetős népi alkotásokat vadvirágoknak tekinteni. Először Kríza János adta a Vadrózsák címet Székely népköltési gyűjteménye I. kötetének 1863-ban, Kolozsvárott. Őt tekintette példaképének a szegedi Kálmány Lajos, aki Koszorúk az Alföld vad virágaiból címmel tette közzé kétkötetes népköltési gyűjteményét 1877-78-ban Aradon. És most itt van a kezünkben a tevékeny művészettörténész: Bánszky Pál nagyszabású képeskönyve A képzőművészet vadvirágai címmel, amely éppen száz népművészeti és naiv szemléletű magyar alkotó képeit és ismertetését tartalmazza. (Kecskemét, 1997.) Amikor az ilyen albumok a drágaság miatt sorra kevesbednek, szerzőnk saját költségén jelenteti meg. Szép gesztus tőle! E műve amolyan összegzés; korábban már több egyéni alkotót is bemutatott, összefoglalta a hazai naiv művészetet, majd külön is a népi szobrászatot, és alapozó ismertetést írt a Kecskeméti Magyar Naiv Művészek Múzeumáról. Jelen albuma kétségkívül a leggazdagabb, ebből tudunk meg legtöbbet a naiv művészetekről, és örömmel lehet üdvözölni a párhuzamos angol fordítást, amely külföldön is keresetté teheti a munkát. Ahogy a szerzőt ismerem, műve mindenhová el is fog jutni.
   Ezen a vadvirágos réten látszólag könnyű tájékozódni, valójában eléggé körülményes. Itt van mindjárt a leggyakrabban használt, külső szemléletre valló naiv jelző! Ez esetben nem hiszékeny, gyermeteg jelentésű, bár kétségkívül ez is egyik jellemzője, hanem inkább természeteset, keresetlent és nyíltat lehet rajta érteni. A naiv művészek ugyanis képzetlen, ösztönös alkotók, akik elsősorban önmagukat szeretnék kifejezni, illetve az egyéniségükön átszűrt világot. Előképek hídján mindegyikük külön-külön fedezi fel a valóságot és annak égi-művészi mását. Pallasz Athéné módjára pattannak ki a Művészet fejéből, életük fordulóján, ám ez az egyéni váltás azzal jár, hogy kész művészetüket csak kevesen tudják fokról fokra fejleszteni. A szerteágazó életutak miatt a naiv művészetben nagyon nehéz közös stílusjegyeket kimutatni, némely szakértő ezért is tekinti teljes egészében történelmen kívülinek. Ha ez némi túlzás is, az mindenképp elfogadható, hogy a naiv művészet inkább egyetemes, mint népi-nemzeti, és ennek révén egyes alkotások párhuzamait az őskori, másokat a törzsi és még nagyobb számban a népi iparművészetben lelhetjük meg. Ahány naiv művész, szinte annyi stílus, ám a legtöbb alkotás témája a gyermekkorhoz, a faluhoz, az egyszerűbb foglalkozásokhoz kötődik, ritka a városi és még ritkább a gyáripari indíték, ennél még a varázsos-mesei-vallásos mondanivaló is gyakoribb. A naivoknál a forma éppúgy másodlagos, mint például a népdalok előadóinál, a tartalom a lényeg. A naiv művész nem díszíti, nem is iparművészeti remeket alkot, hanem szinte azonosul tárgyával. Nem elég a pillanatfelvétel, hanem sorozatokat készít, mint a középkorban a freskóciklusok festői, és ezek mögött egyéni élmény húzódik meg: szántás-vetés, kenyérsütés és kenyérszegés, stb., az ünnepibb lakodalom, pünkösdölés és még sok más. Alig van olyan művész, aki ezeket ne tette volna át képbe vagy szoborba, és a magyarokra jellemző a pásztorélet, pásztorfigurák elsőrendű fontossága, ők máig a szabadság jelképei, mint valaha voltak a jobbágykorban a betyárokkal együtt. Jellemző rájuk az állatszeretet, csakis így lehetett kifaragni az elhullott borja fölött szomorkodó tehenet. Olyan naiv művész is akad, aki lelket tulajdonít az állatoknak.
   Bár a naiv művészet szülőanyja a népművészet, ez az utód akkor lép elő, amikor a szülő elöregedik, és a “gyermeke” már nem simul bele a közösség díszítő stíluskörébe, hanem kilép, és elindul a nagy művészetek felé: elsősorban fest és szobrot farag, épp ezek majdnem teljes hiánya jellemzi az inkább dekoratív népművészetet. A hagyományos, közösségi művészkedéssel szemben a naivok folyton újítanak, nem maradnak névtelenek, öntudatosan viselik, örökítik meg nevüket, mint amikor a reneszánsz idején a nevesítés általánossá vált, addig csak a pápáknak és a fejedelmeknek illett magukat megnevezniök. Ám a naivok éppúgy nem műveikből élnek, mint a népművészek sem, inkább csak életük egy bizonyos szakaszán és szabad idejükben, elsősorban saját maguknak alkotnak. A népművészetnek is vannak kiváló egyéniségei, akik mintegy a korabeli közízlés letéteményesei, pl. egy-egy nótafa a fejében hordozza kis közössége egész dalrepertoárját, s azt szívesen elő is adja. A naiv művészek többsége ha nem is piacra “termel”, de azt szívesen veszi, ha mások is elismerik. Így e száz jeles naiv többségének már volt kiállítása, némelyeknek többször és esetenként külföldön is. A naiv művészet valójában nem a modern, kortársi művészet ellenlábasa, nem is valamiféle elrontott utánzata, hanem önkifejezés; hátrányos hely zet – pl. a hazai cigányság, erdélyi magyar nemzetiség – esetén pedig önvédelem és az önazonosság keresése is.
   A magyar naivok jelentős hányada már gyermekkorában megmutatta oroszlánkörmeit, de feltételek híján csak később, felnőtt korban tudott valamelyest kibontakozni, esetleg nem is csak egyetlen művészeti ágazatban. Munkamániás korunkra és szegénységünkre jellemző, hogy az ő esetükben e felnőttkori irányváltás többnyire fizikai, idegi betegséggel, jobb esetben nyugdíjaztatással járt együtt. A művészi önkifejezés ilyen esetekben ösztönös terápia is egyszersmind. (Ez talán az erősebben folklór gyökerű és folytonosan saját önazonosságukat kereső erdélyi naivokra, továbbá a polgárosultabb nyugatiakra kevésbé vonatkozik.)
   Ha a naivok nem is teljesen történelmen kívüliek, még kevésbé társadalmuktól függetlenek. Nyugat-Európában a kissé korábban jelentkezett naivok zöme kispolgár, térségünkben paraszt-pásztor és kisiparos, a volt Szovjetunióban pedig proletár és paraszt. E térségbeli minden réteget a hivatásos, nagy művészetekhez viszonyított megkésettség jellemez. Egészen más a helyzet az Egyesült Államokban, ahol a telepesek századokon át maguk gondoskodtak művészeti önellátásukról, vagy jó pénzért specialisták gondoskodtak róluk, és így ott az utóbbi időkig a népművészet-népi iparművészet és naiv művészet között nem lehetett olyan éles határt vonni, mint Európában. A japán naiv művészet – nemzeti-népi talajon – inkább az európaihoz hasonlít, mint az amerikaihoz.
   A naiv művészet kialakulása és rokonsága kapcsán már többször is említettem az ősanyát, a népművészetet, de nem került sor a naivok és a népi iparművészek közötti különbségtételre. A szakirodalom élesebben különböztet, mint maga az élet: a szerzők gondosan ügyelnek arra, hogy az albumokban vagy csak naivok, vagy csak népi iparművészek szerepeljenek. Ám egyes szobrok – a képek kevésbé – mindkét helyen szerepelhetnének, e képzőművészeti ága zat ban tehát nem annyira nyilvánvaló a különbség. Talán inkább úgy kellene különbséget tenni, hogy egy népi iparművész napjainkban sokkal inkább törekszik “sorozatgyártásra”, mint egy naiv, és szeretne is belőle megélni. A népi iparművészeket dísztárgyaik alkotásában intézményesen támogatják, míg a naivoknak csak alkalmi biztatóik és támogatóik vannak. A naiv művészek mindegyike a maga útját járja, és központi anyagokkal már csak azért sem lehet őket támogatni, mert számukra nincs kötelező vagy előnyben részesített nyersanyag, úgy vannak, mint a gyermekek: mindenből szinte mindent tudnak csinálni. Némelyikük a szobrát be is festi, mint valaha a budavári gótikus szobrokat a középkorban, más esetben ez a szobor köszön, kezet fog, vagy mozog, mint a legmodernebb alkotások egy része is. Nemcsak térbeli plasztikát ismernek, hanem például a házuk vagy annak kapuja síkjába is illeszthetik a szobrot, illetve domborművet, mint a középkori templomok ún kapubélletében; a festett Madonnát hitbuzgó asszonyok fátyollal is díszíthetik. (A vallásos tematika sokkal inkább a lengyel naivokra jellemző, mint a magyarokra.)
   A naivok ugyancsak rokoníthatók az amatőrökkel és a dilettánsokkal, de ezektől el is különíthetők. Az amatőr olyan műkedvelő, aki kellő hozzáértéssel, de nem hivatásszerűen művészkedik, ebben egyezik a naivval. A dilettáns viszont hozzáértés nélkül, esetleg félig hivatásszerűen foglalkozik művészettel, elsősorban rá jellemző a hatásvadász giccs. Ezek valamennyien autodidakták, vagyis önmagukat képezték ki, és például a festészetben kedvelik az élénk színeket. Míg azonban a naivok saját életüket ábrázolják művészi síkon, beleértve vágyaikat, érzelmi világukat, az amatőrök többsége és főként a dilettánsok képzeletbeli idillt (pl. szarvasok isznak egy erdei patakból) visznek a vászonra, amelyről joggal hihetik, hogy kelendő áru lesz. A naivok színskálája egyénibb, ha nem is tartózkodóbb, különösen a romák szeretik a vásznon a tarkaságot! (A hazai szlovákság viszont el nem hagyná sehonnan pl. a kék színt.) Míg az amatőrök és a dilettánsok egyaránt szeretik a kék tavat, a hófehér, hófödte hegycsúcsokat, igazi tájképfestő a száz naiv közül mindössze egyetlen akad! A naivok ugyanis mindent antropomorfizálnak, átemberiesítenek, gyakran még szeretett állataikat is, nem sokat bíbelődnek viszont az arányokkal, és szabadon bánnak a perspektívával is; a dilettánsok és az amatőrök iskolás pontosságra törekszenek. Egy naiv nyugodtan megengedheti magának, hogy például a szántást ugyanúgy síkban ábrázolja, mint az ókori egyiptomi falfestmények, ezt egy amatőr vagy egy dilettáns súlyos hibának vélné. E vasárnapi festők, gúnynevükön mázolók, görcsölve utánozzák a nagyokat, közben naturalizmusba tévedhetnek, egy igazi naiv nem másol, és inkább stilizál, mint utánozza akár a természetet, akár a nagyokat. Pedig ha valakik természetközelben éltek és alkottak, azok épp a mi naivjaink! (Akad persze kivétel is, pl. olyan cséplőgép-ábrázolás, amelyből helyre lehetne állítani a korabeli masinát.) A naivok nem igazán engednek a külső művészi hatásoknak, igyekeznek önérvényűek, önállóak maradni.
   A népművészek, népi iparművészek a hagyományos örökséget akarják – kissé korszerűsítve, esetleg némileg egyénítve – átadni, a naivok “csak” önmagukat. A népművészet tárgyalkotó jellegű, és ez a tárgy nemcsak szép, hanem egyszersmind hasznos (használati darab) is, a naivoktól e gyakorlati szempont távol van, sőt! Volt olyan roma asszony, aki még életben lévő társának temetését festette meg, mert a férjét elszerette tőle, máskor a gonosz ügyvédet vitette el az ördöggel. Ezek részben őskori sziklaképekre emlékeztetnek, részben azokra a mai politikai viccekre, amelyekben a még élő, de népszerűtlen politikusokat temetésen szerepeltetik. Idő és tér, múlt és jelen, egyedi és egyetemes, varázsos és gyakorlati és még sok más vonás fonódik egybe a naiv művészetben. Valahányszor a hivatásos művészet kifárad, zsákutcába kerül, és még az érdeklődők számára sem válik “fogyaszthatóvá”, a népművészetet felváltó naiv művészet próbálja betölteni ezt a szerepet. És mivel nem kerülhet márkás festmény minden lakás falára, továbbá a tulajdonos is – egy ideig – a munka rabja marad, nem valószínű, hogy (az átalakult) naiv művészet a közeljövőben elhalna. Az önmagát művészi módon kifejező ember tudja csak leküzdeni a társaitól és a természettől való elidegenedést.
   Mindezt és még több mást is meg lehetne tanulni Bánszky Pál reprezentatív kiadványából, melynek tanulságait tágabb nemzetközi keretbe próbáltam illeszteni. A száz írott portré kitűnő, a képek látványosak, a kézikönyv minden szükséges mutatóval ellátott. (Néhány hiba: a 88. old. nem Mári, hanem Méri; a 105-ös aláírás helyesen Tehenet vezető gazda; 147: mi az a biak-szokás? 154: aligha helyes a Hywinkää-alak, a finnben nincs w, csak v.)
   Ez jó mulatság, férfimunka volt! Naivjaink nincsenek elfeledve. Élni szép és érdemes, íme, itt a száz bizonyíték... Mindnyájunk polcán ott a helye ennek a díszalbumnak!

Katona Imre