Ferdinandy György

Az ingázás dicsérete

 

   Mióta kétlaki életet élek a Karibi-szigetek és Közép-Európa között, és ennek már idestova tizenkét éve lesz, következetesen arra törekszem, hogy elkerüljem a hazalátogató idegenbeszakadt életmódját, ami a nyugati turista téblábolásával rokon, és ahhoz, amit én életnek nevezek, vajmi kevés köze van.
   Kezdve azon, hogy igyekszem itthon tölteni az év felét, de legalábbis négy-öt hónapot. Házam van a hazában, „tajszámom”, villamosbérletem. A Pethényi-közből, a Tüdőgondozóból, szűrésre idéznek – a Váci utca környékét és az amerikai szállodákat pedig csak hírből ismerem.
   Rendszerint az Ünnepi Könyvhét idején landolok, addigra befejeződik a vizsgaidény a trópuson. Az idén a MALÉV New-York-i járatával egyenesen a Vörösmarty téren, ahol a Kortárs sátra elé már ki volt tűzve a nevem. Másokat – mondják – megkínoz a jet-lag, az időeltolódás. Én ilyenkor, hazafelé jövet, észre sem veszem.
   A Könyvhéten sokfelé megfordul az ember. Dedikáltam Kőbányán, Hatvanban, Tokajon, Nagykőrösön, Debrecenben, még a Merlin Színházban is elmeséltem, hogy hol a hazája a hozzám hasonló szegénylegénynek, aki felcsapott Robinsonnak egy szigeten. Mire egy könyvesboltba, a Liteába is eljutottam, már csak spanyol- és francia nyelvű munkáimat írhattam alá, új könyvemből egyetlen példány se maradt. Ilyenkor a sikerről álmodozik az ember Nyugaton. Itt nálunk a kis példányszámra gyanakszik, vagy arra, hogy valami kültelki raktárban porosodnak a kötetek.
   A Könyvhét forgataga után az ember kifújja magát. Körbejárja a kiadókat, a szerkesztőségeket, megpróbálja beszedni az évközben begyülemlett kintlevőségeket. A barátokra csak ezután kerül sor, amikor már van miből meghívni őket, vagy legalábbis ki tudom fizetni a sörömet. Elsőnek minden évben Mikire, aki osztálytársam volt idestova ötven éve, ma pedig – hasznosat a kellemessel! – a háziorvosom. Leülünk a Fradi-vendéglőben, elmondjuk egymásnak a panaszainkat. Van belőlük minden évben, elmúltunk már húsz évesek.
   A családra csak ezután kerül sor. Apránként végigveszem őket: nem könnyű műsor, hol ez, hol az van vidéken, társasutazáson, a Balatonon. Én – nem utazom sehová, ha nem muszáj, és ezen karban csodálkozik a sok rokon. Az örök nyár honában, ahol élek, nem jár nyaralni az ember. Nem is igen lehet, tanári fizetésből, a nyúlfarknyi, kéthetes szabadságok alatt.
   Vasárnap ebédelni megyek anyámmal, paprikás krumplit, káposztás cvekedlit rendelünk, tejfeles tökfőzeléket. Csupa olyasmit, amit hiába keresnék a trópuson. Valamikor úgy képzeltem, hogy nyugdíjas úr, esténként be fogok ülni a Mátyás-pincébe, megvacsorázom, zenét hallgatok. Most, valahányszor csak arra járok, elriasztanak a glédában álló turistabuszok.
   A nyolcas másik végállomásánál, az Irhás árok sarkán áll egy kisvendéglő. Oda ülünk be vasárnap délben anyámmal, Richfield és a Grand Canyon (Gazdagrét és az Ördögorom) között, félúton.
   Hét közben pedig mászkálok, nézelődöm, gyűjtöm az egész évi munkához az anyagot. Ha belefáradtam, otthon maradok és olvasok. Minden könyvhéten összejön pályatársaimtól tucatnyi dedikált kötet, valami jót minden évben felfedezek.
   Közben múlik az idő. Negyven nap után – nem hiába ennyi a karantén és ennyit bír ki a pusztán az ember – eszembe jut a trópusi asszony, akit magára hagytam, és egyébként elviselhetetlen kamaszfiam.
   Tudom persze, hogy ott, velük, ez hiányozna, ez az ország. A pendliző számára nincsen megnyugvás, csak a sírban. Addig engesztelhetetlen harcban áll a macska hűsége a helyhez és a kutya hűsége a társhoz.
   Ezért azután látogatásaim vége felé a Farkasréti temető gesztenyefáira is egyre gyakrabban gondolok.

   1999