Pünkösti Árpád

Menekülés Rajk árnya elől

Péter Gábor perei a nyomok eltüntetésére

 

   Ötven esztendeje, 1949. május 30-án tartóztatják le Rajk László minisztert, a politikai bizottság tagját. Vádiratát maga Rákosi Mátyás, a párt főtitkára készíti, s Sztálin hagyja jóvá. A perben három halálos ítélet születik, s utána a Szovjetunió majd az összes népi demokrácia felmondja szerződéseit az „imperialista bérenc” Jugoszláviával. A Rajk-perről ekkor hangzik el a pártvezér Rákosi Mátyás hírhedtté vált dicsekvése: „megvallom, sok álmatlan éjszakámba került, amíg a végrehajtás terve alakot öltött”. Október 15-én kivégezték Rajkot és társait, s következtek az utódperek: a vezérkar, a volt szociáldemokraták, a pártfeloszlatók, továbbá családtagjaik, barátaik, ismerőseik letartóztatása, internálása, de inkább elítélése, esetleg kivégzése. A politika sorozatban gyártotta a teljesen alaptalan eljárásokat. Ezekben a perekben az ítéletek kizárólag kínvallatásra, de még inkább a „párt iránti odaadás”-szülte önvádakra (pár esetben a látszatítélet és a gondtalan külföldi élet ígéretére) épültek.
   A párttörténetírás évtizedeken át próbálta elhitetni, hogy a konstruált perek Rajkék 1949-es bíróság elé állításával és kivégzésével kezdődtek, és 1953-ban egy csapásra megszűntek. A rendszernek – s különbségük ellenére Rákosinak és Kádárnak is – az volt az érdeke, hogy a visszhangos törvénytelenségeket időkorlátok közé szorítsák, fátylat borítsanak rá. Ám a fanatikus kommunizmusnak épp a tisztogatás, a leszámolás a megkülönböztető jegye. Az 1949-et megelőző, és az 1953 utáni időszak politikai pereinek többé-kevésbé volt valami magva, és ritkábban végződtek halálos ítélettel (kivételt jelentenek például az 1956-os megtorlás perei). Külön típus az 1953-as fordulatot követő időszak (Kádár-rendszerbe átnyúló) számos műpere. Ezekben a valódi bűnök titkolása volt az alapvető szempont. Prototípusuk a Péter Gábor és társai elleni eljárás. Míg Rajkék esetében az vezérelte a kihallgatókat, a bírákat, de még a vádlottakat is, hogy kiderüljön, hogy Tito és az imperializmus az „igazi bűnös”, a Péter-, majd a Farkas-perben az volt az irányelv, hogy mindenképp maradjon titokban, ki(k) helyett ítélkeztek felettük.
   Vagyis bűnátültetés folyt: a netán hihető legalacsonyabb szintre akarták áthárítani a felelősséget a törvénysértésekért, a politikai gyilkosságokért. Ezeknek a bűnöknek a létét akkor persze nem parlamenti bizottságok, nem is pártvizsgálatok derítették ki. Csupán (?) csak meghalt Sztálin és az új szovjet vezetés, a feszültséget enyhítendő, arra biztatta 1953 nyarán a magyar pártot, hogy rakjon némi rendet. Vessen véget a törvénytelenségeknek, s amint Berija fogalmazta: ítéljék el, hogy Rákosi beleavatkozott az ÁVH ügyeibe, utasításokat adott nyomozásra, letartóztatásra, verésre. Ezt ő párttestületek előtt önkritikusan be is ismerte – mert akkor még nem tudta, hogy időközben Berija is kegyvesztett lett, letartóztatták.

 

Bolond a kémiskolában

   1953 nyarán adott volt tehát egy főtitkári beismerés és adott volt egy fogoly (sőt több is): az ÁVH vezetője (meg társai), akit még Sztálin csukatott le Rákosival. Az eseményre Rákosi 1962-ben – hat évvel a bukása után –, így emlékezett: „1953. január 2-án megjelent nálam a személyi tanácsadóm vezetője, akit akkor Ivanovnak hívtak és egy ... nevű ember (a titokban magnóra vett szöveget a gépíró nem érthette, ezért hiányzik az orosz név – P. Á.), aki igazolta magát, hogy ő az CK (a szovjet pártközpont – P. Á.) képviselője... és hozott Sztálintól egy jegyzőkönyvet és utasítást, hogy azonnal le kell tartóztatni Péter Gábort.” A mérhetetlenül gyanakvó Rákosinak ez természetes: „meg voltam győződve, hogy Péter Gábor hallatlan nagy dolgokat csinált”. A politikai rendőrség vezetőjének őrizetbe vételét Rákosi a szokásoknak megfelelően testőrségére bízta (bár ők is ávéhások voltak, végső soron Péter Gábor beosztottai).
   – A főnökünk, Boda közölte velünk, hogy Péter Gábort idehívták a Rákosi-villába, és nekünk kell elémenni – említette Ny. Béla, Rákosi egyik gépkocsivezetője. – Az indulástól kezdve követni kellett a kocsiját, s ha teszem azt az Istenhegyi útról nem térnek be a Lóránt útra, a Rákosi-villához, akkor meg kell őket előzni, és minden körülmények között idehozni. Erre nem került sor, de az utasítás megvolt. Péter Gábor tehát feljött, és ott tartóztatták le. Mi a gépkocsivezetőjét vettük őrizetbe. Megkérdeztük tőle: van nálad fegyver? Van! Légy szíves, add ide! Ne haragudj, meg kell bilincselni. Nagyot nézett. Mi nem tudjuk, mi van, de ha tiszta vagy, biztos elengednek. S két hónap múlva tényleg visszajött a céghez.
   Egyébként Sztálin levelére – miként a sofőrje – Péter Gábor is önként bilincsbe nyújtotta volna a kezét. Viszont évek múlva is – talán élete végéig – Rákosit és Beriját okolta a letartóztatásért; nem tudta, nem is igen akarta tudni, ki volt a háttérben. Pedig mennyire rajongott Rákosiért is!
   – Ha Rákosi telefonált, olyan felelősségtudat szállta meg, mint aki az istennel beszél – emlékezett Farkas Vladimír. – Fantasztikus tisztelet áradt belőle, és csak azért nem állt fel, mert jegyzetelnie kellett.
   Az MDP Titkárságot a letartóztatás után négy nappal tájékoztatta Rákosi „az államvédelmi ügyekről”. Sok mindent nem tudott közölni. A kémkedéssel gyanúsított Péter Gáborral egy napon tartóztatták le a feleségét, a szeretőjét, s Péter két bizalmasát: a cég főorvosát (Bálint István dr.) és a gondnokát (Csapó Andor). Ennyire jutott Rákosi négy nap alatt. Hogy lesz ebből per, összeesküvés vagy kémbanda? Az „ügy kivizsgálására” bizottság alakul – Sztálin óhaján mit lehet vizsgálni? –, tagjai: Rákosi, Farkas Mihály és Nagy Imre, ám Nagy Imrének nem jut szerep. Rákosi tarthat Péter Gábor fecsegésétől – s talán Farkasban sem bízik, ha egyáltalán bízik valakiben –, s a bizottság megalakítása előtt megkéri a KV Titkárság vezetőjét, Vég Bélát, hogy tartsa rajta a szemét Péteren. Nagy Imre helyére pedig, nem tudni miként és miért, Kovács István kerül.
   Az ülés után nem rekonstruálható logikával letartóztatják Péter Gábor szadista titkárát, továbbá a verőcsoport vezetőjét, a Gyűjtőfogház parancsnokát és másokat. A harmadik etapban, január 16-án veszik csak őrizetbe az entellektueleket, például a volt ávós igazságügy-minisztert (dr. Décsi Gyulát).
   Látnivaló, hogy Sztálin úgy indította el a Péter szekerét (is), hogy tessék tovább hajtani! Nincs bűnlista. Ennek a kitalálása olyan feladat lehet Rákosinak, mintha másnak kellene nyakkendőt kötnie. Ellenszenv, politikai vagy hatalmi rivalizálás nem fűti talán még Farkast sem Péter ellen. Nem sokra tartják. Mégis csúcstartó lesz. A Mindszenty-perben a letartóztatás után 2,5 hónappal születik meg az ítélet. Rajkéknál 4 hónap, a tábornokoknál 3 hónap, Grőszéknél 6 hét, Kádáréknál már 8 hónap kell ehhez, Péter Gáborék esetében pedig majdnem egy teljes esztendő. Sztálin halála miatt még az is megtörténik, amire nemigen volt példa: akadnak szabadon engedett gyanúsítottak, sőt, háromszor annyi eljárást szüntetnek meg, mint ahány embert bíróság elé állítanak! Soha ennyi bizonytalanság. Páratlan a Péter-ügy abban is, hogy a korabeli politikai perek első számú vádlottai közül vele – azaz a legszerényebb képességű fővádlottal szemben került szóba a legtöbb féle vád – kezdve a trockistától a fasisztán át egészen a közpénz prédálójáig –, őt mégis életben hagyták.
   Nem tudni, hogy az ugyancsak moszkovita, volt cseh főtitkár, Slánský 1952 decemberi prágai kivégzése után milyen gondolatok fordulhattak meg Rákosi fejében. Az SZKP döntésképtelen XIX. kongresszusa sem adott eligazítást, hogy mi várható Sztálin után Moszkvában, ahol már pedzegették neki, hogy fiatalítani („zsidótlanítani”) kellene a vezetést. Hátráltatja a Péter elleni vádemelést a „jó technikusok”, főképp az agyonvert Szűcs hiánya, meg az is, hogy a rutinos vallatók sem tudják, hogy volt főnökeikkel, kollégáikkal szemben mit lehet, mit nem – ezért többségüket be sem vetik.
   Péter nemigen volt tudatában, hogy „csupán” kínozható, de valódi bűneiért nem büntethető, hogy lecsukható, de büntethetetlen. Amíg ez a pártvezetés létezik, addig az ő bűnössége, bűnrészessége kiderítésére semmi esély, hisz a vádlottak padján Rákosinak, vagy Farkas Mihálynak előtte kellene ülnie, s Kádárnak is körötte – s nem azokért a „bűnökért”, amiért Péter épp rács mögött volt. (Ilyen félbevágott perben nem lehetett sem Pétert, sem Farkast, még 1957-ben sem bűnei szerint elítélni.)
   Rákosi nagyon is tisztában volt Péter büntetésének kockázatával. Rendre fel is szólíttatta a gyanúsítottakat: a pártvezetőkről nem beszélhetnek „mert azok félre voltak vezetve”. 1955 nyarán azért törik össze Péter kezét, hogy ne valljon Rákosi ellen. 1956 áprilisában is úgy kellett volna feltárnia a koncepciós pereket, hogy figyelmeztették: „Az öregről ne beszéljen!” Akkor miről faggassák? Rákosi a letartóztatás utáni első pillanatban ilyesféle kérdések tisztázására utasította Farkas Mihályt: „1. Mikor az első ujjlenyom/at vétel?/ (1931 v. 32). 2. Írja le 1940 alagi kihallg/atását!/ (hogy viselk. hogy szabad.). 3. Milyen ország titkos szolg. volt beszervezni? 4. Hányszor járt titokban Jugóban? Milyen városban, kihez, milyen cél, mit hozott. 5. Ausztriában? Milyen városban? Kihez? Milyen cél? Mit hoz. 6. Csehoszl... 8. Az izraeli hírszerzés felderítésére mit tett, milyen eredménnyel? 9. Miről informálta a R/ákosi/ titkárságból a felesége.” Aztán a szerető: „Patakiné lakása: hány telefon, hová, ki rendeltette. Mi volt P/ataki/né szerepe? Összekötő? Kém? Pné hányszor járt külföldön? Kik Pné gyanús barátai? Külföldiekkel érintkezett P-né? Mit tud kompromittálót Patakinéról. Mit tud kompr. Bálintról? Hányszor járt külföldön Bál/int/?” Utasította Farkast: hallgassa ki a Rajk-per vádlottját, Brankovot meg Kádárt is Péterről. Keressék meg a Péter Gábort 1931-ben kihallgató detektíveket. Kerítsék elő, hallgassák ki, akik Jugoszláviába kísérték.
   – Rákosi megkért, hogy tájékozódjak Péter Gábor felől – említette Vég Béla (1922), a KV-titkárság vezetője –, így már január első napjaiban találkoztam Péterrel, de ott volt Rákosi testőre, a kis Mészáros is. Az nem volt téma, hogy miként készítették elő a különböző pereket, sőt kényesen vigyáztak arra, hogy eltereljék a szót a pozícióban lévő elvtársakról. Csak azt feszegették: beszervezték-e a jugoszlávok vagy Horthyék? Péter Gábor ismerte a „műsort”, tisztában volt a helyzetével és játszott a kihallgatókkal: a perek ismert szövegeit szajkózta.
   Kihallgatásain egy ideig tehát hárman is képviselték Rákosit. Farkas Mihály mellett biztos nem Vég Béla vagy Kovács István találja ki, hogy éjjel legyenek a kihallgatások, s azt sem, hogy Péter feleségét és a szeretőjét – titkárnőjét – is pofozzák fel. (Ez a hölgy is szabó volt, akárcsak Péter Gábor. A férjét főnöke miatt hagyta el, mert Péter hitegette, hogy elválik, és feleségül veszi.)
   Arra, hogy Péter Gábor kém, az egyik bizonyíték, hogy hazahozatta Amerikából a bátyját, a „titkos ügynök” Sámuelt, amint azt Vég Béla említette. A félnótás Eisenberger Sámuelt betegsége miatt csempésztette haza a PB Rajkkal és Kádárral, mert kellemetlen lett volna, ha az USA-ban kiderül, kinek a testvére. Itthon aztán Sámuel egy szabónál dolgozott a Lövölde tér környékén, s az utcán nem egyszer meztelenre vetkőzött. Testvére után letartóztatták őt is. Mivel voltak tiszta pillanatai, Farkas Mihály úgy vallattatta, mint bárki mást. Sámuel elmondta: Amerikában valami intézetben volt és ott tanították valamire. Ez a kémiskola! Dühöngései pedig azt bizonyítják, hogy rafinált kém.
   A közkedveltségnek örvendő Simon Jolánt – Péter Gábor feleségét és Rákosi titkárságának vezetőjét –, a XVI. rendű vádlottat végül két és fél évre ítélték (három hónappal többre, mint Horthy idején három nekirugaszkodásra). Rákosi öt hónapon át bilincsben tarttatta őt is. A kihallgatásokon és a tárgyaláson hosszasan csemegéztek a kereskedelmi iskolát végzett asszony és a négy elemis tábornok házaséletén, hogy Patakiné miatt 1949-ben rövid ideig külön is éltek. A 46 éves asszony bűnéül rótták fel, hogy Rákosi Szovjetunióba írt leveleinek tartalmát, a titkársági ülések ÁVH-t érintő témáit – párt- és államtitkokat – közölt a férjével. További bűne a pazarlás, hogy a Gábor Áron utca 36 szám alá költözéskor szétszedette a fűtőtesteket, hogy a függönyöknek szabad esése legyen, 3 szobát újra festetett, 3 ablakot megnagyobbíttatott, a gömbölyű kilincseket szögletesre cseréltette, az úszómedencét átépíttette, hogy az utcára merőlegesen álljon, ne párhuzamos legyen vele. Bár „bűnös magatartását kemény önkritikával illette”, ő az egyetlen, a 18 vádlottat felvonultató tárgyaláson, aki hallgat „Péter Gábor bűncselekményeivel kapcsolatban”. Ez súlyosbító körülmény, pedig az asszonynak és a titkárnőnek joga ezt tennie. Végül 20 hónap után szabadult, s 1956 nyarán felmentették a hamis vádak alól.
   A börtönben Péter Gábor nem értesült Sztálin haláláról, de Rákosi, mivel elégedetlen lehet az egy helyben topogással, áprilisban visszahívta az ÁVH-hoz egyik távoli rokonát, Dékán Istvánt, a „nyomozás” vezetésére. Dékán szerint a vizsgálatot a Rajk-utóperek mintájára kell folytatni, az újabb bűncselekményeknek a régiek „talaján kell kinőni”/ük/. Ebből a televényből kihajthatott volna az is, hogy Péter Gábor Rajk László embere...

 

Kifürkészhetetlen bűnrészesség

   A magyar pártfőtitkár, és jobb- meg balkeze, Gerő Ernő, s Farkas Mihály is meg volt róla győződve, hogy Péter Gábor a börtönben van a legjobb helyen. Sőt, bűnösnek is tartották. Letartóztatásakor Hegedűs András (1922) kétkedett, mire Rákosi Mátyás állítólag megmutatta neki Sztálin levelét, és azt is megemlítette, hogy a házkutatás során találtak egy fényképet, amelyen Péter Gábor Allen Dulles társaságában látható. Már pedig Rajkék bűnösségére is az volt az egyik „bizonyíték”, hogy Dulles, az USA európai (berni) hírszerző szolgálatának a vezetője, s ez cáfolhatatlanul igaz. Rákosiék szentül hitték, hogy aki Dulles ottléte alatt megfordult Bernben, az amerikai kém. Ő szervezte be a berni emigrációból hazatérő Szőnyi Tibort is, a Rajk-per másodrendű vádlottját. Szőnyi aztán továbbfertőzött. A „duleszitisz” így szedte az áldozatokat. Péter Gábor 1945-ben a magyar háborús bűnösök hazaszállításáról tárgyalt Dules-szel, és akkor készült a fénykép. (Jegyezzük meg: a kémkedés történetében ez lehet az egyetlen emlékkép egy friss kémről és főnökéről: egy szigorúan titkos beszervezésről.)
   A házkutatás során Rákosi Mátyás két testőre nem csak ezt a bűnjelet találta. Előkerült három útlevél, egy feleség nevére szóló fegyvertartási engedély. Előkerült még három távcső, bizalmas anyagok, monogramos levélpapír, boríték, indigó, kitépett könyvcímlapok ajánlásokkal. „1db. Mein Kampf, bűnügyi szakkönyv”, 5 indexes Nyírő-könyv, az alagsorban 2 db. vadászfegyver. (A bizalmas iratok között szerepelt például az összefoglaló jelentés az MTA elnökéről, dr. Rusznyák Istvánról, vagy feljegyzés az olimpiai bajnok Novák Éva és Pierre Gerard esküvői fényképéről.) Elkobozták Péter Gábor tizenöt „lógós” kitüntetését, és egy róla készült „bronz képet”.
   Annak idején a magyar háborús bűnösöket Himmler Márton amerikai ezredes hozta Budapestre, s adta át a politikai rendőrségnek. A testvére, Himmler Jakab asztalosmester az ávónak is dolgozott. Péter Gábor megkérte az amerikai ezredest, hogy a határon túl adja fel a levelét a New York-ban élő anyjának és nővérének – csak így tudta kikerülni saját levélcenzúrájukat? –, ő pedig útlevelet adott az ácsmester gyerekeinek Amerikába. A sokat változó vádirat azt rögzíti: „Péter Gábor 1945 és 1946-ban négy alkalommal találkozott Himmler Márton USA hírszerző ezredessel, akivel bizalmas viszonyba került.”
   Mielőtt részleteznénk a vád forgandóságát, fenntartásaink ellenére is meg kell említeni, hogy a per legintellektuálisabb vádlottja, a jogi végzettségű dr. Décsi Gyula a börtönben leírta: ő már 1951-ben megmondta igazságügy-miniszter elődjének, Molnár Eriknek: „ha nem Péter lett volna az ÁVH vezetője, a Rajk-ügyben is legalább három-négyszer ennyi őrizetbe vétel lett volna”. Amikor 1954 májusában felszólították Décsit, tegyen vallomást arról, hogy a Rajk-ügyben mivel vezették félre a pártot, akkor ő megértette, hogy „Péter Gáborra kell fogni azokat az utasításokat és intézkedéseket”, amelyek Rákositól érkeztek. Décsi később mégis elmondta, hogy Péter „nem szerette a provokációs koncepciós ügyeket és lehetőség szerint kivizsgálatlanul nem szeretett befejezni ügyet. Az is tény, hogy amikor a pártból jött utasítás, ...azt minden további nélkül végrehajtatta”. Mindez megerősíti a kétségünket az iránt, hogy a diktatúrák főszereplőinek bűnrészessége felfejthető. Esetünkben is meg kell elégednünk azzal a feltételezéssel, hogy Rákosi, de még Farkas Mihály is bűnösebb volt Péter Gábornál. Gerő és Péter Gábor talán egyaránt bűnösök – ha a „minőség” és a „mennyiség” valamiképp összemérhető. 1956 előtt Kádár kevésbé bűnös náluk, Rajk még kevésbé.
   Közvetve Péter Gábor is érintette ezt a témát. 1957-ben elmondta, hogy amikor még hivatalában dolgozott, Rákosi említette neki, hogy az ÁVH napi jelentéseit sok esetben átadta Gerőnek, illetve Révai Józsefnek. Folytatás: „Úgy emlékszem Rajkra, mint aki kedvelte a koncepciókat, és határozottan állítom, hogy már ő is adott utasításokat verésekre, kényszer alkalmazására... Igaz ugyan, hogy Rajk belügyminisztersége idején az Államvédelmi Hatóság osztályellenséggel szemben harcolt.” Jó barátjáról, az 1957-ben már országvezető Kádárról azt mondta: „sokkal passzívabb volt, ritkán járt nálunk, és a konkrét ügyek irányításába nem folyt bele. Soha verésre, sanyargatásra, fenyegetésre utasítást nem adott. Úgy éreztem, idegenkedik a törvénytelen eszközök alkalmazásától”.
   Lehet, hogy az ávéhások Péteréken verték le a bűneiket. Ugyanis Décsi szerint durvábban bántak velük, „mint amilyen bánásmód, bármikor azelőtt, az ÁVH-nál előfordulhatott”. Ő elfeledkezhetett Szűcsék – és mások – agyonveréséről, mi nem. Péter Gábor elmondta, hogy öt hónapig akkor is rajta volt a bilincs, amikor a lázát mérték. Fel sem állhatott. A lába úgy beledagadt, hogy a cipőjét nem lehetett lehúzni. Mindig éjjel 10-től 3-ig folyt a kihallgatása. 1957-es perújítási kérelme szerint 32 hónapig volt szigorított magánzárkában. Előadta, hogy súlyos tüdőbeteg, huszonhatszor volt tüdővérzése, fogsága alatt lett gyomorbeteg, állandóan étvágytalan. Hónapok óta tart az altatókúrája, négy óránál többet mégsem alszik. Fogai romlanak, hat műfogat kapott. Világításnál már szemüveggel sem tud olvasni. (Jegyezzük meg, hogy – büntetésből? – hosszú életet élt.)
   1953. június 15-ig (a „szovjet elvtársak” megérkezéséig) jugoszláv–amerikai kémtevékenység, és cionizmus miatt folyt Péterék ellen a vizsgálat. Amint Décsi Gyula vallotta: ekkor elesett a kémkoncepció, de megmaradt a pszichikai kényszer: „Farkas Mihály, Farkas Vladimír és különösen Rákosi Mátyás nevét említeni sem lehetett”. Péter Gábor: a szovjet elvtársak sem engedélyezték, hogy azokról a törvénytelenségekről beszéljen, amelyeket „főként Rákosi és Farkas Mihály követtek el, illetve az ő utasításukra lettek elkövetve”. Még 1953 októberében is azzal fenyegették, ha nem ismeri el, hogy titokban járt Jugoszláviában, akkor tovább rohad. (Décsi szerint még a legfőbb ügyész is veréssel fenyegette őt pár héttel a tárgyalás előtt.)
   Utólag is barkácsolták az eljárást: az ítéletből, de a vádiratból is fekete tussal kihúztak néhány sort. Dr. Major Ákos – az 1957-es perújítási védőbeszédben – háromféle vádelképzelést említett. Az 1953. januárit (árulás, kémkedés), az 1953. júliusit (ezt Gerő-féle anyagi vádnak nevezi), és az ugyanekkor keletkezett politikai koncepció, mely szerint Péter Gábor és bandája rontotta el a jó viszonyt a testvéri jugoszláv néppel.
   Még Péterék ítélete előtt (1953 novemberében) úgy döntött a PB, hogy a furcsa hármas: Rákosi Mátyás, Gerő Ernő és Nagy Imre összegezze a Péter-ügy tanulságait. Ez az első kísérlet arra, hogy Péterre és „bandájára” hárítsák a felelősséget a törvénytelenségekért. Ám tudomásunk szerint az összegezés – talán épp e hármas fogat „furcsasága” miatt – nem készült el: 1954 februárjában csak kijelölték a bűnbakot. Az adminisztratív osztály vezetője által jegyzett PB-jelentés szerint a törvénytelenséget, az erőszakot, a vallomások meghamisítását Péter és társai „rendszeresítették”, sőt: az „ellenséges elemek gyűjtőhelyévé tették” a hatóságot, azaz az ÁVH-t. Két kézzel szórták az állam millióit, korruptak voltak. „Avantgardista szellemet terjesztettek”, és ennek örvén kivonták az államvédelmet a pártellenőrzés alól. „Becsapták, és galádul félrevezették a pártot.” (A PB-ülésen hozzászólt: Gerő, Farkas, Ács, Földvári, Rákosi Mátyás.) Elindult tehát a manőversorozat, amiben – ha áttételesen is – a főbűnös, azaz Rákosi Mátyás képviselte a vádat.
   A „Péter-banda” első ítéletét a Jézuska hozta 1953. december 24-én. A hadbíróság zárt tárgyalásán az altábornagyot életfogytiglani, a többi 17 vádlott közül Csapó Andor ezredest, az ÁVH gondnokát ugyancsak életfogytiglani, dr. Décsi Gyula, igazságügy-minisztert kilencévi, Princz Gyula bv. alezredest, a verőcsoport korábbi vezetőjét nyolcévi, Péter titkárát, Kovács József áv. őrnagyot hétévi, Péter Gábor titkárnőjét és szeretőjét, Pataki Ferencné áv. századost négyévi, Péter Gábornét, Rákosi volt titkárnőjét két és fél évi börtönbüntetésre ítélték. Péter Gábor és öt társa fellebbezésére a Katonai Felsőbíróság alig változtatott a büntetéseken. Ám a tipikus végrehajtó Péter Gáborról 1954 januárjában – Rákosi fél évvel korábban elhangzott, törvénysértéseket beismerő önkritikája után – a bíróság megállapította: „Nem vitás, hogy minden törvénytelenségért, minden visszaélésért elsősorban ő tartozik felelősséggel.”
   A szorgalmas Gerő csupán két hónappal az ítélet után készítette el az MTI közleményt – amibe Rákosi Mátyás szúrta bele a törvényi hivatkozást –, így a lapok 15 hónapos késéssel adták hírül Péter Gábor és társai letartóztatását, és ezzel egy füst alatt az „államellenes és népellenes” bűntevők ítéletét is. Ilyen slampos volt az egész eljárás. Péter Gábort és társait 1953. január elején tartóztatták le. Az előállítási parancsot augusztus 7-én is csak félig állították ki. Előzetes letartóztatásukat tizenegy hónapos késéssel, decemberben rendelte el dr. Czakó Kálmán legfőbb ügyész. Péter Gábor ekkor ismerte meg a vádiratot, s úgy gondolta, felesleges védőt választania.
   A vádirat megszerkesztése azért tartott majdnem egy évig, mert túl kegyetlenül elítélni sem merték őket. Mindent tudtak egymásról. (Péter Gábor vérében volt, hogy közel tartja magához a kártyát. Ismerőse, Libik György, 1989-ben megkérdezte tőle, hogy amikor lefogták, mondta-e, hogy kitől kapott utasítást mindarra, aminek az elkövetésével vádolták. „Ugyan minek mondtam volna? Hisz ezt mindenki pontosan tudta. Én is tudtam, hogy ők tudják, ők is tudták, hogy én tudom, és Rákosi is tudta, hogy sem ők, sem én nem fogunk semmi ilyesmit firtatni.” Ez a hősi póz azért Rákosi hatalmának a végéig sem tartott ki.)
   A vádirat és az ítélet szerint Péter Gábor az orránál fogva vezette a pártot rémisztő ügyek tucatján át. Annak a Rákosinak járt túl az eszén, aki őt műveletlennek tartotta, s a akinek ő maga ki volt szolgáltatva. Kettőjük kapcsolatát, úr és szolga viszonyát a hétpecsétes titkok – a gazemberségek – tették rendkívülivé. Már Décsi is említette, hogy Péter Gábor feszegette a szolgai alázat kereteit. 1957. május 10-én azt állította: amikor megtudta, hogy a Rajk-ügyben „koncepciós jegyzőkönyveket vesznek fel”, előbb Rákosinál, majd Jevdokimenkó ezredesnél, végül Belkin altábornagynál tiltakozott. „Ezért az ügy vizsgálatából Rákosi Mátyás engem kikapcsolt és a vizsgálat irányítását ő maga vette kézbe, és Szűcs Ernő és Belkin altábornagy útján irányította”. Másik kihallgatásán: „Rákosi azért hagyott ki a Rajk-ügyből, azért nem bízta rám a Kádár-ügyet, mert tudta, hogy velem nem koncepciózhat... Ezt nemcsak Rákosinak adtam tudtára, hanem megírtam Moszkvába is”.
   A gondolkodónak nem nevezhető Péter Gábor, aki a politika egy különleges dimenziójában mozgott igazán otthonosan, úgy tudta – vagy azt akarta elhitetni –, hogy egy jótettéért tartóztatták le, s nem habókra. A „Mi az igazság?” című 1956-os beadványában is állítja, hogy Rákosi a Moszkvába küldött „óvó levél” miatt fogatta le. Ebben a levélben jelezte: „A Rajk ügyben erőltetés folyik. (Szűcs belekevert elvtelen dolgokat is.)” Szerinte a letartóztatása előtti napon kapta vissza a levelet Rákosi Berijától, s ezért fogatta őt le „a becsületes kommunista Simon Jolánnal együtt”. Péter eme jócselekedetének nem került eddig elő a bizonyítéka. Bár Péter szavahihetősége is csekély, az tény, hogy Rákosi Mátyás elvette tőle a Rajk-ügyet. Péter kapálózott, és szerinte több alkalommal is megemlítette, hogy szeretne elmenni az ÁVH-tól. „Azt válaszolta Rákosi, na és mit gondol, ezt a hitközséget könnyű vezetni? (Ezt a pártra értette.)”

 

Csak az igazságot ne!

   De térjük vissza a bűnáthárításhoz, a Péter Gáborék elleni eljáráshoz. Nehéz egy bűnügyet úgy vizsgálni, hogy jaj, csak az igazság nehogy kiderüljön. Nem lehetett Péter Gábort és társait túlságosan hergelni sem, hátha minden reménytelenség ellenére valamelyik kipakol. (Péter jelezte a tárgyaláson, hogy van egyéb mondandója is, de nem hallgatták meg.) A per központi témája végül az lett, hogy Péterék „mérhetetlen személyes igényeik kielégítése érdekében éveken keresztül óriási mértékben fosztogatták és pazarolták a társadalmi tulajdont”. Őket ezzel kábították, a pártvezetést pedig azzal, hogy Péterék „az államvédelmi munkában súlyosan törvénytelen módszereket honosítottak meg, ezáltal tudatosan népellenes irányban ferdítették el az állam büntetőpolitikáját”.
   Az eljárás képtelenségét mutatja, hogy Péter Gábor mellett az ÁVH gondnoka, Csapó Andor kapott még életfogytiglani büntetést, hogy ő volt a másodrendű vádlott, pedig semmi köze nem volt a kihallgatásokhoz, a perekhez. Őt is Rákosi Mátyás testőre vette őrizetbe, s hamarosan kiderült, hogy jugoszláv és cionista kém, és a „felső” kapcsolata Péter említett testvére, az elmebeteg Eisenberger Samu. Csapó Andor 1954 augusztusában leírta bűneit. Eszerint a kormány rendeletére, azok a tőkések, akik üzemeiket, vállalataikat (vagyonukat, ékszereiket – P. Á.) átadták, útlevelet kaptak. Az átvételt Vas Zoltán (akkor a Gazdasági Főtanács főtitkára, majd a Tervhivatal elnöke – P. Á.), Péter Gábor és helyettese, Szűcs ezredes igazolta. Csapó szerint az „útlevélakcióból” épült a Korvin Ottó Kórház, az Istenhegyi és a Cinege úti gyereküdülő, a dobogókői, a mátrafüredi, a lellei, a gödi, a mátraházai üdülő, az Aradi utcai, a Kárpát utcai, a Benczúr utcai, a Bajza utcai nagygarázs, a határőrség Hungária körúti laktanyája. A párt részére ebből készült az Apostol utcai, a tihanyi vendégház, a Cserje utcai gyermekotthon, a Szabadság-hegyi pártiskola, és 55 villa különféle célokra. Csapó azt állította, hogy Vas Zoltán gyakran ő előtte referált Rákosinak, hogy kinek „a lakásigényét elégítette ki útlevélből”. (Mivel Vas túl szabadon bánt a pénzzel, a párt 1952 végén felállította ezen ügyek intézésére a beszédes nevű Minőségi Karbantartó Vállalatot.)
   Csapónak azt kellett vallania, hogy 3 milliót Péter Gáborra és barátaira költött. Arra a kérdésre, hogy kik voltak ezek a barátok, azt kellett felelnie: „Kádár, Donáth, Haraszti, Losonczy, Kállai és Zöld” – négy elítélt, egy halott. Péter Gábort kompromittálni kellett, ezért Csapó – noha antialkoholista volt –, azt vallotta a főtárgyaláson: „kurvás, buzeráns és iszákos voltam, naponta nagy pohár bort ittam tisztán és szeretőt tartottam, pazarló, költekező életmódot folytattam”.
   A Hatóság „gazdasági” tevékenységéről, álljon itt még egy leltár. 1950 őszén Rákosi Mátyás agyonverette hajdani Csillagbörtönbeli csicskását, Péter Gábor helyettesét, a titokzatos szerepű, moszkovita Szűcs Ernőt. Szűcs letartóztatásakor leltárt vettek fel a nála talált tárgyakról. Ebben szerepelt: 142 aranynak látszó lánc, 4 aranynak látszó fonatretikül, összesen három és fél kiló. 66 aranynak látszó szelence: 7 kiló 20 deka. 887 gyűrű, jegygyűrű, karkötő kövekkel is. 12 kiló törmelék arany. 1361 aranynak látszó pénzérme: 8 és fél kiló. 64 karóra. 700 ezer forint, több mint 100 ezer dollár. Ezüsttömb 57 kiló. Aranynak látszó tárgyak 44 kiló; ezüstnek látszók 81 kiló.
   Noha az ÁVH darálóján átment jó pár politikai bizottsági tag, meg a vezérkar fele, az első vádiratban és az első tárgyaláson nem esik szó az ő ellenük elkövetett justizmordról. Az 1953-54-es ítéletekben nem szerepelt Rajk László, Pálffy György, Sólyom László vagy Kádár János neve. Az áldozatok említésének még nem jött el az ideje. Az ő rehabilitációjuk csak Péterék ítélethirdetése után kezdődött. A perben Rajkék helyett például egy telefonközpontos sorsát ecsetelik, akinek az volt a veszte, hogy nem tudta Péter Gábornak kapcsolni Rákosit. Minél jelentéktelenebb volt egy eset, annál bátrabban boncolták. Péter Gábor és 17 társának a pere végül is kudarc lett. A Rajk-perhez képest tyúkper, nem politikai esemény. Nem is annak szánták: fölöttük a hadbíróság titokban mondta ki az ítéletet. A zárt tárgyalás anyagát, a szokássá vált módon még a párttestületek sem ismerhették meg.
   Bűneinek többségét Péter folytatólagosan követte el.
   „Népellenes bűntett”: a horthysta detektív felszólítására, hogy írjon valamilyen szöveget, a következőket írta: „»Aki beteg, ne vegyen részt a munkásmozgalomban.« Ezzel lényegében elárulta magát a nyomozók előtt.” A háború után a kezébe került gyávaságának ez a bizonyítéka és megsemmisítette. 1940-es lebukása során, verés hatására a felesége szemébe mondta, hogy „ő gépelte le a szóban forgó röpiratot”. De nem rávallott, nem feladta Simon Jolánt, hanem csupán a tudomására hozta: a gépelés már kitudódott, emiatt ne veresse magát.
   „Hűtlenség büntette”: szoros kapcsolatot épített ki a „jugoszláv hírszerző szervek képviselőivel... Többek között jelentést adott... Nagy Ferenc és Mindszenty József ügyéről... Brankov az UDB központba küldött jelentéseiben Péter Gábort »Bogdán« fedőnévvel jelölte és jó hírforrásként jellemezte”. (Amiatt nem vádolták, hogy a jugoszlávoknak tömegesen adatott át magyar állampolgárokat, akik ott állítólag „háborús bűncselekményt követtek el”.)
   „Halált okozó súlyos testi sértés bűntette”: utasítására beosztottai agyonverték a Szűcs testvéreket. (Erre a sorsra jutott – többek között – az ÁVH-n épp ekkor Péter rokona, Lusztig Gyula is.)
   „Hivatali hatalommal való visszaélés bűntette”: tiszteletlen rendőrtisztek lecsukása; egy svájci polgárnak szép kocsija volt: internálták; a hatvani telefonközpontos vagy a lókúti robbantás ártatlan gyanúsítottjai is erre a sorsra jutottak stb.
   „Személyes szabadság megsértésének bűntette”: utasítást adott Bálint István orvos ezredesnek: dr. Janikovszky Béla ezredes volt feleségét szállíttassa elmegyógyintézetbe, hogy ne zaklassa a volt férjét.
   „Külföldre szökés elősegítésének bűntette”: Szűcs Ernő és Csapó Andor „398 tőkés és egyéb osztályidegen személy részére adtak ki útlevelet, akik ezért nagy összegű pénzt, ingatlanokat és egyéb értéktárgyakat bocsátottak az ÁVH rendelkezésére... 15 milliót kórházépítésre és egyéb hasznos célra fordítottak és kb. 3 milliót pedig személyes szükségletekre elpazaroltak”. (Nem került szóba, hogy Gerő és Vas utasítására a pénzből jutott ajándék a párt külföldi vendégeinek is.)
   „Társadalmi tulajdon elleni bűntett”: állami pénzből fényűző villaépítés magának, két villa Pataki Ferencnének. Ruhák és fogyasztási cikkek magának, ruhák és ékszerek a szeretőnek. (Villaépítés RM öccsének, Zoltánnak, s Vas Zoltán nővérének, szeretőjének stb.).
   Mint említettük, 1953 decemberében Péter Gábort életfogytiglani börtönre ítélték annak megállapításával, hogy „elsősorban azért züllött el, mert nem támaszkodott a pártra... még a sajtót sem olvasta”. A Markó utcai fegyházban a verőcsoportot vezető Princz Gyulával együtt kapott egy „lakosztályt”.

 

Pártkassza útlevélből

   A terjedelmesen taglalt anyagi ügyekre azért kell kitérni, mert ezekből kiderül, hogy a háború után, a többpártrendszerben miképp tartották fenn a Magyar Kommunista Pártot. Csapó Andor szerint Vas Zoltán már 1945-ben közölte vele, hogy akárcsak a Szovjetunióban (?), nálunk is a politikai rendőrség fogja intézni a párt bizalmas anyagi ügyeit. A fedezetet a tőkéseknek eladott útlevelek adták. Feri Sándor, a párt jogásza valutáért árulta őket. Szűcs Ernő bevonta a villákat is a fizetőeszközök körébe. Feri Sándor pedig beszervezett két ügynököt a kivándorolni akaró „tőkések” felhajtására. Az egyik ügynök, Reiter Sándor megszerezte a Szász-szanatóriumot, amiből a Korvin Ottó Kórház lett. (Reiter az üzletelés végén leadta a saját házát is, és úgy távozhatott, hogy repülőgépre szállás előtt a poggyászát nem vizsgálták meg.) Csapó szerint ekképp teremtették elő a politikai rendőrség és a párt költségeinek egy részét. Többek között emiatt vonták ki a hatóságot az ellenőrzés, különösen a koalíciós ellenőrzés alól. (Hogy, hogy nem, a hatalomátvétel után, 1949-ben az Állami Ellenőrzési Központ mégis vizsgálta az ÁVH gazdálkodását. Péter Gábor tudatta az ellenőrrel, hogy a cégnek titkos kezelésű pénze is van. Ezzel nem foglalkoztak. Igaz, nem is tudtak volna, mert nem volt könyvelés.)
   1949 végén megszűnt az útlevél-manipuláció. Az új belügyminiszter, Kádár János közölte Péter Gáborral: nem kívánatos, hogy az ÁVH ilyesmivel foglalkozzon, ezek az ügyletek a párt számára is hátrányosak lehetnek. (Ekkor már az államkasszából is lehetett pénzt szerezni.) Ennek ellenére, Szűcs letartóztatásáig, vagyis még majdnem egy éven át, tőle kapták a pénzt. Csapó nem ismerte ennek az eredetét, de tudta, hogy az ÁVH-nak is voltak vállalatai. Szűcs Ernő „hagyatékából” 700 ezer forint jutott nekik. Aztán 1951 végén megalakult a X/4. sz. konspiratív gazdasági osztály 20 millió forintos költségvetéssel (durván tíz játékfilm gyártási költsége).
   Noha az útleveleket Péter Gábor adatta ki, Vas Zoltán is tőle kérte őket, az 1957-es perújításkor is tagadta, hogy tudott volna az erről az üzletről. Arra viszont emlékezett, hogy Bíró Zoltán (Rákosi öccse), Czottner Sándor, Piros László (miniszterek), Horváth Márton (a Szabad Nép vezetője) és mások is ebből a pénzből kaptak lakást. Péter Gábor tagadta, hogy ő utasította Csapót arra, hogy ne könyveljen. Semmiféle anyagi juttatásról nem akart tudni, kivéve azt az esetet, amikor Kodály Zoltán és Kisfaludy Strobl Zsigmond elpanaszolta neki (?), hogy nem lehet tüzelőt kapni, mire küldött nekik. Rákosi viszont utasította, hogy „a nagyobb politikai ügyekben eredményesen dolgozó” ávéhásokat, bírákat és ügyészeket, jutalmazza meg az ÁVH bizalmas alapjából. Kihallgatói nem kérdezték, akkor hát honnan volt külön pénzük. A tábornok e nélkül is kinyilvánította: mindig ellenezte, hogy az ÁVH „érdekkörön kívül eső” anyagi ügyeket intézzen.
   A letartóztatott ÁVH vezetők 1957-es bűnlajstromán is szerepel, hogy az így, vagy úgy szerzett villákban „magukhoz vettek” pár hanglemezt, sílécet, táskaírógépet stb. A hírhedt verőcsoport vezetője, Princz Gyula azt vallotta, hogy 1949-ig rendszeresen kaptak ruhaneműket, bútorokat a „rászorult ÁVH-dolgozók” a „disszidálásból visszamaradt ingóságokból”.
   Péter Gábor szerető-titkárnőjének, Pataki Ferencnének kiutaltatott – „csak úgy, mint más ÁVH-alkalmazottnak” – egy kétszobás lakást, aztán engedélyezte, hogy a hétvégét egy Normafa utcai villában töltse. Üresen állt: „Pénzbe nem került.” Mivel titkárnője „a legbizalmasabb dolgokat vezeti”, az államnak megéri, hogy szombat-vasárnaponként ne kerüljön idegen társaságba. Ám Patakiné kifogásolta, hogy a konspiratív lakáson nincs az utcára ablak, mire nyittattak. Aztán a villát állítólag át kellett adni Rákosi Mátyás sógornőjének. Csakhogy időközben Patakinénak annyira megtetszett, hogy a Mártonhegyi úton fel kellett húzni a másolatát, úgy, ha hazamegy, „ne vegye észre, hogy egy másik villába került”.
   Péter: „Patakiné nemcsak a titkárnőm volt, ő az illegalitásban is három évig mellettem dolgozott. Patakinénál soha nem voltam a lakásában, sőt a villájában sem.” A vádirat szerint Patakiné Péter Gábor személyes szolgálatán kívül semmiféle érdemleges munkát nem végzett. „Nagyfokú primitívsége az egyetlen enyhítő körülmény.” A sértő minősítés ellenére elkoboztak tőle három vagy négy „aranynak látszó” karórát, de még kereszttel ékesített nyakláncot is.
   Központi helyet foglalt el a vádiratban a „banda” szadizmusa, embertelensége. A verés alkalmazását népellenes bűntettnek minősítették, a Szűcs testvérek agyonverését, halált okozó súlyos testi sértésnek.

 

Szálasit ne üssék

   Az első ítélet szerint Péter Gábort már 1945-ben „felszólították a verések megszüntetésére”. 1957-ben viszont azt vallotta, hogy „Rákosi Mátyás már 1945-ben nyomatékosan felhívta a figyelmemet, hogy az ellenséget gyűlölni kell és emlékeztetett, hogy a Horthy-rendszerben velünk, kommunistákkal szemben milyen durva, kegyetlen kényszert alkalmaztak.” Princz Gyula szerint „kezdettől fogva rendszeres volt az őrizetesek verése és bántalmazása. Ebben mindenki részt vett és azt úgy végezték, hogy annak még halálos áldozatai is lettek”. 1945-ben sem általában a verések ellen volt kifogás, csupán Gerő figyelmeztette őket, hogy „Szálasiékat ne bántalmazzák”, mert az amerikaiak nem fogják kiadni a többi háborús bűnöst. A kulákok verésére 1946-47-ben szerveztette meg Rákosi Mátyás Péter Gáborral, a Réh Lajos vezette, 25 fős verőcsoportot. Péter azt állította, hogy Réh egypéldányos – feltehetően a „zsíros parasztok” verését részletező – jelentését minden esetben Rákosinak továbbította. 1949 tavaszán Rákosi Mátyás javaslatára – közvetlenül Farkas utasítására – felállították a második verőcsoportot. A vezetőjük Princz Gyula. „Engem csak arra a célra vettek igénybe, hogy egyes őrizeteseket parancsra megverjek.” A politikai rendőrségen immár száz embernek az volt a munkája, hogy helybenhagyja, akire rámutattak benn – vagy kinn. Noha a titkos berkekben Princz neve híresült el, Péter szerint a Réh-csoport volt a durvább. Csak néven nevezni nem lehetett a dolgot. Rákosi Mátyás azt ajánlotta, hogy „bántalmazás helyett kezelés” kerüljön a jelentésekbe. A Réh-csoport ezt a kifejezést használta. Társai (pl. Károlyi) úgy említették, hogy „foglalkoztam” Rajkkal, Mód Péterrel stb. Bár Péter Gábor azt állítja, hogy a cégnél nem volt rendszeres a „bántalmazás”, 1951-ben mégis betiltotta. Azt állítja, hogy erre napiparancsot adott ki. Nem említette, hogy a verőcsoportokkal mi lett, csak azt hangoztatta, hogy több államvédelmi tisztet felelősségre vontak, sőt néhány bíróság elé került a napiparancs megszegése miatt.
   A tagadásokba, ellenmondásokba keveredő Péter Gábor bevallotta „három-négy esetben” ő is adott egy-két pofont, de fasiszta bűnözőknek, akik „erre igen rászorultak”. Bálint László „jugoszláv emberrabló” (és hozzátartozói) megveretésében bűnösnek érzi magát. De Bálintot – akinek például a heréjét szurkálta – mégiscsak halálra ítélték és kivégezték.
   Princz Gyula: Farkas Mihály kijelentette előttünk, hogy Rajk László és társai a legsúlyosabb trockisták, és az Államvédelmi Hatóság életében először állunk ilyen komoly pártellenes bűnösökkel szemben. Farkas Mihály levetette a kabátját és nekigyürkőzött maga is, hogy részt vesz a verésben, de figyelmeztették, hogy ez nem illik hozzá. „Rajk első verése nem volt súlyos”, „mi magunk is meg voltunk rendülve, hogy Rajkot kell bántalmazni”. „Az őrizetest hasra fektettük, zokniját szájába tömtük, hogy ne tudjon kiáltozni, és talpait gumibottal vertük, amikor a verést rövid időre megszakítottuk, ugráltattuk, hogy a lábai ne dagadjanak meg... Papok fenyítésénél áramot vezettünk egy rézfeszületbe és azt meg kellett csókolnia.”
   Princz szerint Faludi volt az ÁVH-n az egyik legnagyobb verő. Ő mindig maga végezte ezt a feladatot. Saját kedvtelésből is. Kovács József szerint Farkas Mihály, Péter Gábor és Piros László is verték az őrizeteseket. Péter Gábor titkára mindezt már 1953-ban is elmondta volna, de Boda György ezredes – Rákosi Mátyás testőrségének vezetője – Rákosira hivatkozva közölte vele, hogy „csak Péter Gábort nevezzem meg, mint aki a verésre utasítást adott”. 1953 végén viszont azt állította, hogy Károlyi utasította. Ám az is igaz, hogy „Péter Gábor égő cigarettát nyomott egy őrizetes arcába”. Bálint Lászlónak Péter Gábor tűvel szurkálta a talpát és a heréjét, hogy a vér kiserkent belőle.
   Princz: „Miután ebben a körben az utasítások Rákositól, Farkas Mihálytól, Péter Gábortól származtak, az ő személyük biztosíték volt arra, hogy amit mi teszünk, azt a nép érdekében tesszük és én a legjobb hiszemben teljesítettem a tőlük kapott parancsokat.” Csak dr. Pál Ákos halála után rendült meg a bizalma. Pál, akit a jogerősen életfogytiglanra ítélt, majd mégis kivégzett Deszkás halála, és a Szűcs testvérek agyonverése után követett el öngyilkosságot (1950?), Princznek azt mondta, hogy a megtörtént esetek törvényellenesek, koholmányok és őket fogják benne hagyni a pácban. A kiút, a halál. Péter Gábor is tisztában volt azzal, hogy koholmányokat hajtanak végre, hisz a Rajk-ügy idején Princz előtt mondta Belkinnek, hogy Rákosi már azt is követeli, hogy Rajk vallja be: őt is meg akarták gyilkolni.
   Péter Gábor szinte mindent tagadott. Ő csak Farkas Mihály vagy Rákosi utasítására rendelte el bárki a verését. A szembesítés során meghazudtolta Justus Pált, Mátyás Lászlót, Cseresznyés Sándort, Oszkó Gyulát, Földi Ivánt, Major Frigyest, Vándor Györgyit, Jándy Gézánét, Szász Bélát, Szakasits Árpádot, Schiffer Pált, Ignotus Pálnét, Berkesi Andrást, Donáth Ferencet.

 

A mentőangyal

   1953 júniusában, Moszkvában, a törvénytelenség megemlítésével az ingát meglökték, csak az volt a kérdés, mikor kaszabolja le Rákosit. 1954 májusában ugyancsak Moszkvában Hruscsov Rákosit tette felelőssé azért, hogy sok ártatlan embert elítéltek, „igaz, hogy egyik-másikra innen kaptak ösztönzést”. Helytelenítette Rákosi nézetét, hogy „a letartóztatottak addig üljenek, ameddig nem tudják ártatlanságukat bizonyítani”. „Férfias bátorsággal kell hozzányúlni ezekhez a kérdésekhez, és meg kell gyorsítani az ártatlanul elítéltek szabadlábra helyezését és rehabilitálását.” Végül a fából vaskarika: „A hibákat úgy kell kijavítani, hogy ne rombolják le Rákosi elvtárs tekintélyét, mert ez a párt tekintélye is.” Vorosilov harminc szem közt azt javasolta, hogy a törvénytelenségeket kenjék az ÁVH lecsukott vezetőjére. „Úgy kell ezekről a hibákról beszélni, mint amelyeket Péter Gábor követett el” – mondta, de mint láttuk erre a lehetőségre Rákosiék maguktól is rájöttek.
   Ezután Gerő két hét alatt jelentést készített a politikai elítéltekről. Megállapította: a fontosabb esetek csoportosak – ám ebből nem vont le semmi következtetést. Rajk László és társai ügyben elítéltek 94 főt (az 1962-es felülvizsgálat szerint 97 főt, s internáltak 39 személyt). Az internálótáborok felemás felszámolása után, 1954 nyarán kezdtek megnyílni a börtönkapuk is. A július 22-én szabadon engedett Kádár Jánossal két nappal a szabadulása előtt feljegyzést írattak a Rajkról. S ő azzal kezdte, hogy a Rajk-pernek nem volt alapja. Ez akkor is súlyos kijelentés, ha hallgatott a saját szerepéről, ha a felelősséget az imperializmusra és Péter Gáborra hárította.
   A közvélemény azonban kezdte emlegetni a felelősségre vonást – tekintet nélkül „személyre és funkcióra”. 1954 novemberében jelent meg a BM-közlemény, hogy a Rajk-perben fel sem használt, el sem ítélt, amerikai Noel H. Fieldet, a „koronatanút” szabadlábra helyezték. Csak azért hozták nyilvánosságra, hogy közölhessék: menedékjogot kért és megkapta. (Az, hogy a tragikus sorsú Field másodrendű szovjet ügynök volt, csak jóval magyarországi halála után derült ki.) Field menedékkérésének amerikai hatását nem ismerjük. Itthon viszont a DISZ KV Egyetemi Ifjúsági Osztálya felvilágosítást kért a KV-től a magyar–jugoszláv viszonyról. Arról, hogyan értékelik a Rajk-pert, miután az összekötő Field kiszabadult. Az MNDSZ kérdése: „Vajon Rajkot megérdemelten húzták-e fel?”
   1955 júniusában a pártvezetés titokban rehabilitálja Rajk Lászlót. Augusztusban Rákosi kijelenti: „A jugoszlávokhoz való viszony további megromlásában és elmérgesedésében nagy szerepet játszott a Berija, Abakumov és magyar cinkosaik, Péter Gábor és bandája által konstruált Rajk-per”. Hegedűs Andrásnak talán a Varsói Szerződés politikai testületének moszkvai tanácskozásakor, egy moszkvai esti sétán Rákosi kijelentette, azt hiszi, hogy neki mennie kell. „Hibát követtem el, hogy nem biztattam.”
   De Rákosi még mindig szalmaszálak után kapkodott. Péter Gábor ügyében 1955 júliusában valami tárgyalásfélét tartanak (iratait nem ismerjük), ahol ő állítólag átadta a jelenlévő pártvezetőknek „Rákosi bűnei” című huszonnyolc oldalas írását. „Ezt Gerő Ernő elsikkasztotta”. 1955. augusztus 15-én Pétert a Gyűjtőfogházból a Gyorskocsi utcai börtönbe szállították. Itt „olyan sanyargatásoknak vetettek alá hónapokon keresztül, hogy majdnem belepusztultam”.
   Rákosi Mátyás 1956 március végén Egerben kijelenti „a Rajk-per provokáción alapul”, majd május 18-i utolsó sportcsarnoki fellépésén nyíltan beismeri „hibás vagyok én magam is”. Végül 1956. július 21-én a szovjetek felszólítására lemond és a Szovjetunióba távozik. Október 6-án Rajk Lászlót és társait újratemetik.
   Ekkor derül ki: vitatható, hogy Péter Gábor besúgó és kém. A forradalom zűrzavarában, november elején azt nyilatkozza a Magyar Honvédben: „Nem érzem magam bűnösnek és várom az új tárgyalást.”
   1957-ben ez is szóba kerül, mire ő szóban és írásban is felemlegeti, hogy a fasiszták ellen együtt harcolt Kádár Jánossal, a legnehezebb időkben úgy dolgoztak együtt, mintha ikrek lettek volna – s kéri a szabadlábra helyezését. Kádár Jánosné állítólag azt mondta Péter feleségének, hogy „Péter Gábor nem felelős a régi elvtársak üldözéséért”. Eldicsekszik: bár Rákosi háromszor is utasította Kádárné őrizetbe vételére, ő ezt elhárította, mert semmi terhelő adat nem volt rá nézve. Azt írja, nem véletlen, hogy az „én legális lakásom falára került fel először a 25 éves Horthy rendszer után, hogy megalakult a Kommunista Párt”.
   Mintha csak taggyűlésen lett volna, a harmadik, 1957 májusi tárgyalását is azzal kezdte, hogy a felesége járt Kádár Jánosnál, aki azt mondta, nem fogja megengedni, hogy a régi kádereknek súlyosabb bántódása essen. Péter Gábor nem csak a katonai perekért, hanem a Kádár-ügyért is Farkas Mihályra hárította a felelősséget, amiről Kádár is tudta, hogy hazugság. Péter azt állította, hogy ő a Kádár elleni vizsgálatban sem vett részt, mert érezte, hogy erőltetett dologról van szó. A per után Rákosi megkérdezte tőle, hogy mit csinál a Kádár a börtönben. Olvas, tanul. Rákosi erre azt mondta, küldje kőbányába, ő azonban ennek nem tett eleget. Vagyis, ha nem ő az ÁVH vezetője, „ma Kádár nincs az élők sorában”. „Nehezen, de meg tudtam akadályozni”, hogy Rákosi felakasztassa Marosánnal együtt. (A siralomházban Marosán súlyos idegállapotban volt, szeretett volna élni. Péter ajánlotta neki, hogy írjon Rákosinak, ő majd kézbesíti. Ez a levél nem került eddig elő, és a korántsem szűkszavú Marosán sem tett róla említést terjedelmes életrajzi köteteiben. Ám Péter szerint ennek a húszsoros levélnek köszönhető, hogy életben maradt.)
   1957-ben tehát létezett Magyarországon két ember, akik Péter Gábornak köszönhették az életüket. Véletlenségből épp a két első ember: Kádár és Marosán. Továbbá neki köszönhető – állította Péter Gábor –, hogy nem került börtönbe a saját helyettese, Tímár István vagy Olt Károly miniszter, és mások – például Kádárné. Rímel erre egy rokon indítékú és feltehetően hasonló igazságtartalmú Rákosi-kijelentés: „Formálisan szabad kezem volt, de formálisan Péter Gábor megtagadhatta az én utasításaimat”. Legyen csak a tizede igaz önmentegetésüknek, máris kuszább a másodvonal felelőssége a törvénytelenségekért. Ha a hű szolga szolgája is ilyen humánus tettekre volt képes, mit tehetett volna a törvénytelenségek ellen az önjáró Farkas Mihály, a kívülállót eljátszó Gerő, a börtönéveinek fátylát maga elé húzó Kádár, netán még a mártír Rajk is?
   Hegedűs András miniszterelnök semmit sem sejthetett Péter emberbaráti cselekedeteiből, mert 1956-ban megkérdezte tőle: miért nem lett öngyilkos. Azért, emlékezik a tábornok, mert akkor még azt hitte, hogy egy „kommunista nem lehet öngyilkos”. Különben is közismert volt – állapította meg éppen 1956-ban –, hogy az öntudatos dolgozók nagy része szereti az ÁVH-t; április 4-én, május 1-jén százezrek éljenezték.
   Péter Gábor azt írta 1957-es perújítási kérelmében: „Hibákat követtem el, amelyek formailag bűncselekménynek is nevezhetők volnának, de ezzel szemben a valóság az, hogy 1951 májusában a párt államvédelmi bizottsága megállapította, miszerint az ÁVH mindenkor a párt utasításának megfelelően járt el.” Igen, Péter Gábor minden számottevő ügyben kizárólag Rákosi Mátyás, és kisebb részben Farkas Mihály utasításait követte. Ez nem jelenti azt, hogy „háztáji” bűncselekményekért nem lehetett volna elítélni. Az utolsó szó jogán Péter Gábor kijelentette: „Ugyanez a bíróság rehabilitálta a feleségemet is, az a kérésem, hogy szeretnék a feleségemmel tovább együtt élni.” Bár valódi bűneihez valamicskét közeledtek, mivel szűkült is a bűnlista, ám életfogytiglan helyett már csak 14 évet kapott. Az 1957-es ítélet nagy bátran megállapította, hogy 1953 év végén „egyes akkori vezetőknek” nem állt érdekében a vádlottak bűnösségének feltárása, mert az ő felelősségük is kiderült volna. Ekkor Péter Gábor, Décsi Gyula és Károlyi Márton bűne a hamis vád, amit Rajktól kezdve Kádár Jánosig bezárólag, huszonegy elítélttel, kivégzettel szemben követtek el. Legfeljebb huszonegy emberrel szemben emeltek hamis vádat – állították –, és kizárólag ők. Péter Gábor végül letartóztatása után hét és negyed év múltán, 1960 áprilisában szabadult amnesztiával, s könyvtárosként dolgozott, 87 évet élt.
   A bőbeszédű Rákosi Mátyás a visszaemlékezéseiben nem is említi a Péter-pert. Ő, aki mindent ki tudott magyarázni, ebbe bele sem mert fogni. Dr. Major Ákos a perújítási védőbeszédben azt mondta, védencei nem tartoztak sem a szövegírók, sem a főrendezők közé. Készen kapták a szövegkönyvet, a rendezést náluk sokkal nagyobb művészek kezében volt. „Ezek a vádlottak csak ügyelők voltak, meg kellékesek. A nekik adott szövegkönyv alapján színre küldték a szereplőket.”

A tanulmány a szerző Rákosi bukása és halála (1953-56, 1971) című készülő kötetének felhasználásával íródott.
FŐBB FORRÁSOK: A Péter Gábor peranyag a Történeti Hivatalban található, de bizonyos részeit közli az Iratok az igazságszolgáltatás történetéhez 3. Kúriai teljes ülések, államvédelmi felülvizsgálatok, „párt”-ítéletek, törvényességi óvások, tárgyalási jegyzőkönyvek (KJK, Bp., 1994, 916 old.) További részletek a Magyar Országos Levéltár MDP-MSZMP gyűjteményében találhatók, illetve néhány perdöntő dokumentum – főképp a moszkvai tárgyalások szövege – már folyóiratokban is megjelent.