Egy kétszáz éves magyar
értelmiségi család

Varga Domokossal beszélget Albert Zsuzsa

 

   – Varga Domokos lakásába lépve egy kisgyereket látok, aztán még egyet, úgy látszik, ennek a nagy családnak van folytatása. Varga Domokosról tudom, hogy számos testvér között nőtt fel. Aztán tudom, hogy a szülei is olyan családból származtak, ahol sok gyerek volt, és ha visszamegyek egészen a l8. századig, ahol Szász-ági ősei közül, ha jól emlékszem, a legkorábbi Szász Károlyt találtam a lexikonban, mindenütt sok gyerek volt. Ugyanez derül ki a család többi ágáról is. Vagy kétszáz éve létezik tehát egy olyan nagy kiterjedésű magyar értelmiségi família, amilyenre még nagyon sokra lenne szükségünk.
   Volt egy Szász Károly, – tudtommal ez a második – aki mikor Nagykőrösre került tanárnak az 1848-49-es szabadságharc bukása után, nem nyugodott, míg meg nem hívták oda Arany Jánost is. Akkor átadta neki a magyaróráit, ő pedig a matematikát tanította tovább. Irodalom és matematika, illetve természettudomány azóta is együtt él ebben a családban.
   –
Már előbb is együtt élt. Arany János egykori tanártársának az apja – szintén Szász Károly – az erdélyi reformkor egyik vezéralakja volt, máskülönben pedig nagyenyedi tanár, kiváló jogtudós, aki emellett az antik és a kortárs irodalomban és az akkori idők természettudományában is alapos jártasságra tett szert. Ő indította el írói pályáján Kemény Zsigmondot, a kollégiumban pedig előbb jogot tanított, majd 1839-től matematikát, fizikát. 1849-ben ő irányította mint államtitkár a forradalmi magyar kormány kultuszminisztériumát. Világos után emiatt nem is mehetett vissza Nagyenyedre, Marosvásárhelyen tanárkodott tovább, a családi hagyomány szerint szoros barátságban az akkor még élő, bár elég idős Bolyai Farkassal, Gauss hajdanvolt göttingeni diáktársával és kebelbarátjával. Dédapámban nyilván ő – vagyis ükapám, ez az előző nemzedékbeli Szász Károly – ébresztette fel az érdeklődést a matematika-fizika iránt, de az irodalom iránt is. Hogy aztán hogyan öröklődött tovább az utódokban mind a két hajlam, az már elég nehezen kibogozható. De nekem is vannak matematikus és kémikus fiaim-lányaim, az egyik bátyám, Tamás, szintén matematikus volt, amíg élt szegény, a korszerű matematika-oktatás közismert hazai úttörőjeként, nem szólva az ugyancsak matematikus Szász Pálról, Szász Domokosról és más, egy tőről eredt leszármazottakról.
   – Dédapja, az a Szász Károly, akiről már elmondtuk, hogy Arany János barátja volt, végül is az irodalomnál kötött ki.
   –
Igen, ő csak Arany János kedvéért vállalta egy időre a matematika tanárságot, mert ahhoz is jól értett. Szíve azonban őt inkább az irodalom felé vonta, beleértve nemcsak a magyar, hanem a világirodalmat is. Erdélyből jött ki Magyarországra, s ottani hegyes-völgyes hazáját soha nem feledhette, de a nyugatabbi Európához is nagyon vonzódott, mint a művelődni és haladni vágyó akkori magyar értelmiség egyik jeles képviselője. Magyarország azidőtájt mindenáron fel akart zárkózni Európa fejlettebb országaihoz, akárcsak manapság, méghozzá szinte páratlan szellemi igényességgel. Ez volt az az időszak, amikor magyar nyelvre ültették át Dante, Shakespeare, Goethe és mások műveit, s dédapám ebben fontos szerepet vállalt. Költő lett és műfordító, majd a múlt század vége felé – már dunamelléki református püspökként – Károli Gáspár bibliafordításának az akkori idők igényei szerint végzett átdolgozását is ő irányította. Saját fordításai közül a Niebelung-ének átültetését említeném elsősorban, mert ez máig élő és élvezhető műve. De a maga idejében az is sokat számított, hogy Dante teljes Isteni Színjátékát megszólaltatta magyarul, számos Shakespeare drámát, Byront, Tennysont és még sok minden mást a világirodalom remekeiből. Kitűnő könyvet írt továbbá A világirodalom nagy eposzai címmel: ebben Homérosztól kezdve ismerteti és elemzi az emberiség halhatatlan hőskölteményeit. A Gilgamest ő persze még nem ismerhette. A Kalevalát már igen, de csak Barna Ferdinánd kissé még kezdetleges fordításában, talán ezért is becsülte le. Bár része lehetett benne a kor racionalizmusának is, hogy nem fedezte fel a finn népi eposz különös szépségeit: a Kalevala ugyanis egészen más lelki beállítottságot kíván, mint amilyenben ezek a múlt század második felebeli magyar irodalmárok éltek.
   – Azt hiszem, költészetének is a racionalizmusa árthatott.
   –
Föltétlenül, Arany János hosszú tanulmányt írt az ő összegyüjtött verseiről, és mivel nem akarta nagyon lerántani őket, ezért valahogy így foglalta össze a mondanivalóját: Szász Károly verseinek színük van inkább, mint illatuk. Hát ez valójában nagyon kegyetlen megállapítás volt, de nem igaztalan.

Szász Károly: Hazámhoz

Hírt se hallok már felőled,
Erdős-völgyes szép hazám!
Most, hogy távol vagyok tőled,
Most szeretlek igazán.
Azt a völgyet, azt a bércet
Soha nem feledhetem,
S kél szívemben vágyó érzet:
Hogy zokogjak kebleden!
Semmi, semmi ki nem pótol,
El nem mossa képedet.
Kérdem a sebes folyótól:
Mért hagyott el tégedet?
Kérdem a szálló madártól:
Tán kiszáradt a berek,
Hogy tőled ő is elpártol,
Mint a hűtlen emberek?...
Gondolom: a nehéz felhő
Arcod özvegyfátyola;
Gondolom: a síró szellő
Egy ismerős furulya.
Gondolom: a virágillat
Esdő sóhajod talán;
S pásztortűz az a kis csillag
Kék havasod oldalán...
Téged látlak minden képben,
Mely felém száll messzirül,
A sík rónán minden lépten
Bércid árnya leng körül.
Búcsuzó anya, fiának
Szent ereklyeképet ad,
S az – habár, az évek szállnak –
Mindig kebelén marad.

   – És nagyapja, Vargha Gyula költészetéről mit tart a ma élő unoka?
   –
Ő már más generáció. Szász Károly e század elején befejezte az életét, Vargha Gyula viszont, akit vejének és költőtársának fogadott, 1929-ig élt. Az ő költészete ezekben az utolsó évtizedekben virágzott ki igazán, amikor lassan már hivatali munkáját is letehette. A Központi Statisztikai Hivatal vezetője volt ugyanis sokáig, továbbá egy időben Kassa városának országgyűlési képviselője és Tisza István kormányának államtitkára. De öregkorában már csak a költészetnek élt, s érdekes módon az őt követő nemzedékben is elismerést szerzett. Kosztolányi Dezső, Schöpflin Aladár, Komlós Aladár például igen sokra tartotta. Csak az a furcsa, hogy ő viszont nagyon kevéssé ismerte el ezt a nemzedéket, különösképpen pedig Ady Endrével állt olyan lelki perben, hogy ma már szinte tragikomikusnak érződik az a hang, amit ővele szemben megütött. Jellemző, hogy Szász Károly is, Vargha Gyula is nagyon szerette Heinét, egész csokorra való versét fordították le. Na már most mindazt a rosszat, amit Adyban kárhoztattak az ellenségei – erkölcstelenségét, vérbaját és egyebeket – Heinéről is el lehetett mondani, de ez őket nem zavarta. Ady miatt viszont Vargha Gyula a végsőkig keseredett, hogyan rontja meg a magyar nemzeti szellemet és jellemet. Mint Tisza István személyes híve, közvetlen munkatársa hogyan is bocsáthatta volna meg az ilyen Ady-sorokat: „Szánjátok őt, a geszti bolondot, / Urnak s magyarnak egyként rongyot” Ady különben is annak a Magyarországnak a csődjét jelentette be, amelynek Vargha Gyula egyik oszlopos tagja volt. Az viszont már egészen különös játéka a sorsnak, hogy nagyapám a maga részéről szintén előre látta ezt a csődöt, a közeledő tragédiát. És még csak nem is úgy, mint Ady, mert Adyban a remény is élt azért nagyon sokáig, ő ezt a reményét csak a háborús években veszítette el. Vargha Gyula viszont fő-fő statisztikusként, pontosan látta, milyen kedvezőtlen és visszafordíthatatlan folyamatok mennek végbe ebben az országban. Reménytelennek ítélte a helyzetet, de mikor a tragédia végül is csakugyan bekövetkezett, ezt ő furcsa módon főleg azoknak tulajdonította, akik – mint Ady is – őhozzá hasonlóan megjósolták az előttünk álló szörnyűségeket.

Vargha Gyula: Kevés a vetés

Ülök szomorún a vonatban,
S egy daltöredék kísér szakadatlan,
Tört hangja egy bús, panaszos dalnak:
Kevés a vetés, sok a parlag.
Fut a táj, hegy-völgy váltja a síkot,
Nagy tábla után jönnek pici csíkok;
Tarlón, ugaron fel-felröppennek a varjak,
Kevés a vetés, sok a parlag.
A föld csupa gaz, csupa kóró,
Magvát a szelekbe kiszóró.
Hol a szél vet, ugyan ki arathat? –
Kevés a vetés, sok a parlag.
Kihalt a mező, elvétve ha egy-két
Gyerek zavarász kócos tehenecskét,
Vagy roskatagon öreg ember ballag,
Kevés a vetés, sok a parlag.
Szomorú ősz, a felleg a tájra
Ködesőjét egyre szitálja,
Siratja talán, kik többé nem aratnak...
Kevés a vetés, sok a parlag.
(1915)

 

Sötét árnyék

Közelg a végzet; hallom zúgni szárnyát,
A rontás réme űl azon.
Lelkemben én, hazám, bukásod árnyát
Már negyven éve hordozom.
Ez vonta gyászba ifjuságomat,
Végighúzódott életem nyarán,
Kisért, reám borult, hozzám tapadt,
Elűzni bárhogy akarám.
Olykor feledni kezdtem. Biztatón
Föl-fölcsillámlott a szines remény
–Tünő sugár sötét, ködülte tón–
Meg elborult s hangzik folyvást felém:
Álmok szegény, szegény bolondja, te,
Ne álmodozzál nagy, dicső hazárul;
Néped halott. Története,
Mint egy koporsó, szomorún bezárul.
(1912)

 

Születésem napján

Ki leőrölt hetven évet,
Sokat az már nem remélhet.
A szíves szó, kézszorítás,
Jókivánat, bátorítás
Nem szól már, csak búcsuzóra,
Menni kell, ha itt az óra.
Leborult a téli este,
Maradnánk még örömest, de
Nyugtalanok künn a lovak,
Kaparják a jeges havat;
Hogy’ maradna hát a vendég?
Bár marasztják: „jaj, ne menj még.”
Jól esik, hogy meg nem unták,
De fölvette már a bundát,
Ott kezet fog, itt ölelget,
S a Rákóczi hangja mellett
Beleül a deszka-szánba
S indul a vak éjszakába.

   – Közbevetőleg hadd kérdezzem meg: miért nem úgy írja a nevét, mint a nagyapja, vagy mint egyik testvérbátyja is, Vargha Balázs?
   –
Írói névnek választottam a h-talan Vargát, de ennek is megvannak a családi hagyományai. Vargha Gyula apja Varga Jánosként élt és halt. A még régebbi ősöknél mind a két változatra akadt példa.
   – Azt mondaná az ember, hogy könnyű Vargha Balázsnak, Tamásnak, Domokosnak, és még nem is tudom, hány testvérüknek, rokonuknak: volt mit örökölniük szellemiekben. Az azonban nyilvánvaló: ahhoz, hogy egy család megmaradjon vagy kétszáz éven át, s úgyszólván egyfolytában hírt adjon magáról egyes tagjaiban, valami többletnek is kell ott lennie. Vagyis nem csupán hajlamok öröklődéséről van szó. Az említett három fiú édesapja református lelkész volt Kunszentmiklóson ott gyerekeskedtek. Ebből nagyon sok hasznuk származott felnőtt korukban is. Úgy látszik, hogy könnyebb is volt élniük ennek az emlékével, de valahogy át is tudták adni családjuk örökségét, és nemcsak közvetlen környezetüknek, hanem írástudókként minden olvasójuknak is.
   –
Valóban, ez a mi indíttatásunk, amit Kunszentmiklósról, az ottani parókiáról hoztunk magunkkal, egész életünkre szóló útravalóval látott el. Csak az a különös, hogy mi kamaszkorunkban, amikor serdülni kezdtünk, amikor, hogy úgy mondjam, kinyílt a csípánk, egymásután fordultunk szembe az apai örökséggel. Azzal az életszemlélettel, amit édesapám valójában Vargha Gyulától és más elődeitől, őseitől örökölt – édesanyjától, Szász Pólától is persze –és ami az ő számára szinte megfellebbezhetetlen érvényűnek látszott. Mi viszont már jórészt Adyn nőttünk fel, tőle és a népi irodalomból tájékozódtunk a magyarság sorskérdései felől, s így óhatatlanul szembe kerültünk a család előző generációjának közvéleményével. Hadd tegyem mindjárt hozzá: nem látványos csatákban, drámai összeütközésekben. Apám ugyanis hallatlanul jámbor, szelíd ember volt, vele nem lehetett összeütközni, őneki csak a szomorúságát lehetett látni, de mi bizony életünknek sok évében, mondhatnám több évtizedében ennek az ő nagy szomorúságának az árnyékában éltünk, hogy mi lett az ő drága fiaiból. Miközben igazából azt az örökséget is mindvégig a szívünkben hordoztuk, és most is ott hordozzuk, amit őtőle kaptunk, illetve az ő családjától, Vargháktól, Szászoktól, anyai ágon meg a Magayaktól.
   – Hányan voltak testvérek?
   –
Heten, mint a gonoszok. Az előző generációban apámék is, anyámék is öten voltak, pontosabban ennyien nőttek fel, abban az időben ugyanis még könnyebben haltak a gyerekek. Mi viszont mind megmaradtunk.
   – Testvérei közül én Balázst ismertem, Tamást csak hírből. Balázst nagyon régen. Még egyetemista koromban találkoztam vele, amikor Keresztury Dezső megrendezte a Rákóczi-kiállítást. Én mint egyetemista, afféle kisegítő szaladj-ide, szaladj-oda diáklány voltam, ő pedig akkor már irodalomtörténész. Később, mint rádiószerkesztő, sokat dolgoztam vele együtt, nagyon jó munka-barátság volt köztünk. Tudom, hogy Debrecenben végzett teológiát, és aztán lett belőle irodalomtörénész.
   –
Igen, főleg Csokonai-kutató. De foglalkozott Berzsenyivel és másokkal is.
   – Alig idősebb Magánál, ugye?
   –
Másfél év van köztünk, ő volt a kisebbik bátyám, és kamaszkoromban körülbelül olyan viszonyba kerültem vele, mint Tolsztoj a maga bátyjával, akit megírt a Gyermekkor, serdülőkor, ifjúság című könyévben. Balázs volt a talpraesett, az utolérhetetlenül tökéletes, ő volt az, aki gátlások nélkül, szellemesen tudott társalogni fiúkkal, lányokkal bárkivel. Nagydiákként őt választották természetesen az önképzőkör elnökének is, és amikor évvégi beszámolójában elmondta mi mindent végzett a vezetőség, akkor huszonötször újra elismételte, hogy „csekélységem”, mert annyi mindent csinált ő maga is egy év alatt. Dűlt a társaság a nevetéstől, ettől a sok „csekélységem”-től, de Balázs, mint elnök, valóban brillírozott már akkor is kiváló szellemi felkészültségével. Ő korán érett, nagyon gyorsan fejlődött, és hamar jutott olyan felismerésekre, amelyek irigylésre méltóan biztos ítéletű emberré tették egész további életében. Én viszont egy lassan kibontakozó, önmagammal küszködő, bumfordi fickó voltam, ahogy Tolsztoj is az volt annakidején, akihez persze nem akarom hasonlítani magamat. De azt a fájdalmat én is végigéltem, amit ő, hogy itt van valaki, akinek én soha nem juthatok a nyomába, aki engem mindig mindenben megelőz, lefőz, leköröz, és aki természetesen csodálatos életpályát fog befutni, én meg kínlódom és fővök a saját levemben. Érdekes, hogy később mégis eléggé egy húron pendültünk; soha nem lettünk egymás közvetlen munkatársai, de sok mindent csináltunk párhuzamosan. Ő is foglalkozott pedagógiával, olvasókönyvekkel, egyebekkel, rengeteg előadást tartott, könyvtárosokat és más fiatalokat tanított. Akármerre járok az országban, itt is, ott is azzal találkozom, hogy Balázs is járt itt, Balázs is ezt mondta, Balázs is erről beszélt. Vagyis, a hallgatók szemében és szívében mi összetartozunk, s jól esik látnom, tapasztalnom, milyen szép, teljes életpályát futott be valóban, a maga képességeivel. Bár még futhatná ma is!
   – A közvélemény tud Vargha Tamás matematikusról, Vargha Balázs irodalomtörténészről és tud az öccséről, Domokosról is, akit azonban most nem tudom hirtelen, hova soroljak, Író? Szociográfus? Pedagógus?
   –
Leginkább pedagógus. Ahogy matematikus bátyám, Tamás is elősorban pedagógiával, ezen belül matematikai didaktikával foglalkozott teljes életében.
   De ahogy említettem, Balázst is erős pedagógiai ösztön fűtötte. Gondolom, őt is örökletesen, bár Karácsony Sándor hatása nyomán is, akinek mind a hárman szellemi vonzáskörébe tartoztunk. Egyébként a hajlamok öröklődését borzasztó nehéz genetikailag kimutatni. Ez nem kétszerkettő. Mert van, aki örökli, és van, aki nem örökli. De az kétségtelen, hogy azt a bizonyos pedagógiai hajlamot, amely annak idején már abban az ős Szász Károlyban, a nagyenyedi, majd marosvásárhelyi professzorban megvolt, testvéreimmel együtt én örököltem. Tollforgatóként is mindig főleg tanítani akartam, és többé-kevésbé talán sikerült is.
   – Holott, ha jól tudom, erdőmérnöknek készült valamikor. Aztán nézem a könyveit, van az erdőnek nyoma benne, az kétségtelen, meg a vizeknek is, a természet ismeretének, szeretetének...
   –
Hosszú története van ennek. Unokatestvérem, Mészöly Gedus, Dezsőnek a bátyja, fiatalon halt meg, s abban az időben történt velem, tizenhét évesen, hogy valami ér pattant meg a hörgőmben, vagy ki tudja, mi okból, de egy kis vér jött fel a torkomon. Iszonyúan megijedt az egész család, hogy tüdőbajos vagyok, azonnal vittek röntgenezni, és bár kiderült, hogy kutya bajom, szüleim ettől fogva az erdőmérnöki pálya felé tereltek. Pedig én magyar-történelem szakos tanár akartam lenni, de hát ők elképzelték a legrosszabbat, hogy az ő vékonyka fiuk elkerül valami poros alföldi fészekbe, s kikiabálja a tüdejét a sok rossz gyereknek. Így lett belőlem erdőmérnök, de igazából pályatévesztett ember. Később pedig tollforgató, mert ha már törvényes úton nem lehetett belőlem tanár, megpróbáltam ezt „törvénytelen” úton elérni, vagyis az írásaim által.
   A mérnöki tanulmányokhoz matematikai érzék is kellett persze, s némi hajlam a természettudományokhoz, de hála a családi örökségnek, ezek is megvoltak bennem. Hiszen teológus korában apám is átjárt a bölcsészkarra, s ott vagy két évig matematikát is tanult. Ennek is köszönhette tán, hogy mindig olyan kristálytisztán felépített – bár lélekkel is teli – prédikációkat mondott. Ahogy íróként magam is nagy hasznát vettem a soproni egyetemi karon elsajátított gondolati fegyelemnek.
   – Ahogy nézegetem a könyveit, feltűnően jó magyarsággal, igen szép stílusban vannak megírva. Az ismeretterjesztő könyvei is. És ez nagyon fontos erényük. Írt könyveket másokkal együtt is, például Vekerdi Lászlóval, aki szintén „kívülálló”, eredetileg ugyanis orvos, s mégis van két közös történelemkönyvük, az
Európa születése és A világ kereke. Régen mondjuk, hogy nemcsak a háborúk története az emberi történelem, hanem sokkal inkább a munkáé...
   –
A munkáé és a gondolaté. Mert ez a könyv, A világ kereke, valóban azt igyekszik bemutatni, hogy az emberi munka és az emberi gondolat által hogyan jutott egyre előbbre fajunk története, hogyan fordult újra meg újra, a világ kereke. De hadd tegyem mindjárt hozzá, hogy ebben a vállalkozásban Vekerdi Lacié volt a fő szerep, én inkább csak mellékesen tettem hozzá a magamét. Ebben ő a nagy.
   – Nagyon szép tájszólást beszél Varga Domokos, gondolom ezt szülővárosából hozhatta.
   –
A szentmiklósiaktól tanultam el annak a tudományát és biztonságát, hogy a magyar nyelvben a kétféle e hang, a zárt és a nyílt e hogyan váltja egymást. Más kérdés, hogy Szentmiklóson a zárt e -ből az esetek többségében ö lett. Egyébként az is érződik a kiejtésemen, hogy tizenhét éves koromban megjártam Finnországot, elkezdtem finnül tanulni, és ezt a kétféle hangot ők élesen megkülönböztetik, még írásban is külön jelölik. Hozzáteszem, hogy apám-anyám is használta a zárt e hangot, úgyhogy én a családban is ezt hallottam.
   – Ha valaki megnézi a könyvtári katalóguscédulák között a családhoz tartozók könyveit, azok tetemes mennyiséget tesznek ki. De saját magának is nagyon sokféle munkája jelent meg, éppen sokirányú érdeklődésének, illetve képzettségének megfelelően. Mert ha félig-meddig kénytelenségből tanulta is az erdőmérnökséget, a Sopronban szerzett tudás összeolvadt azzal, amit a családtól kapott – az irodalmi műveltséggel a művészetek, sőt a nyelv iránti fogékonysággal, erkölcsi tartással, emberséggel – s mindezt magába szíva, ebből az egészből teremtett valami újat. Sokféle könyve közül itt van például a Kölyökkóstolgató, amely a családi életre, a szülői szerepre való felkészítés, hívogatás. Vagy itt van az
Erdőkerülőben című munkája, vagy a Vizek könyve, vannak regények, tankönyvek, legújabban egy mesekönyv, népmese feldolgozásokból – és verseket is ír. De az is hozzátartozik az életútjához, hogy ‘56 után börtönbe került egy időre.
   –
Majdnem két évig voltam bent. Ez nagy zökkenő volt a család életében, de nemcsak rosszat hozott, hozott jót is.
   – Kicsi gyerekeket hagyott itthon.
   –
Nagyon kicsiket, mert hat gyereket hagytam itt, s a legidősebb hétéves múlt, a legkisebb pedig alig volt öt hetes, amikor elvittek. Amikor bejöttek éjnek-évadján géppisztolyokkal, ott lógtak a száradó pelenkák a szobában, ahol azután elkezdték a házkutatást, még az ő arcukon is látni lehetett, milyen kínos feladatnak tesznek eleget, amikor egy ilyen családból hurcolják el a családfőt, az apát. Az én számomra ez a majdnem kétéves rabság, amelyet részint a Fő utcában, részint a Gyűjtő úgynevezett Kisfogházában töltöttem el, nem is magam miatt volt igazán fájdalmas, mert magamat én nem sajnáltam. De az majd megőrjített, hogy mi lehet a családommal, hogy élnek meg, hogy tudnak létezni, egyáltalán, amikor a feleségemmel együtt is alig voltunk képesek ellátni ezt a gyerekseregletet, gondoskodni kenyérről, ruháról, vigyázatról, őrizetről, s mindarról, amire egy ilyen családnak szüksége van. Ott ültem tehetetlenül, bezárva, bámultam a vasalt, nehéz tölgyfaajtóra, de a kisujjamat sem mozdíthattam a nyomorult családom érdekében. Csakugyan, majd a fejemet vertem a falba. Nem tudhattam, hogy a magyar társadalom, amelyet én kinn hagytam, ennyire megőrzi a maga erkölcsi erejét, és a többi között az én családomat is életben tartja, míg vissza nem térhetek hozzájuk. Hozzáteszem, hogy én nem két évet kaptam volna, hanem legalább tizenkettőt, ha a gyerekeim nincsenek. Ahhoz képest, hogy milyen vádakkal illettek, viszonylag enyhe ítéletet kaptam.
   Ahogy említettem, ez a rabság nekem nemcsak rosszat hozott. Igaz, hogy rettenetes lelkiállapotban voltam sokáig, míg csak nem sikerült meggyőződnöm róla, hogy ők azért – családom tagjai – mégiscsak átélik valahogy ezeket az időket. De közben eszmélkedtem, sok mindent újra végiggondoltam. Saját magam felett is ítéletet tartottam, addigi életem és működésem felett. Volt mit megbánnom, nem is keveset, persze, nem azt, amit ‘56-ban tettem. Aztán pedig ott kezdtem el írni a Kutyafülűeket, amely talán a legismertebb könyvem, és akik meghallják, hogy én ezt a börtönéveimben kezdtem el papírra vetni, csak csodálkoznak, hogy lehettem akkor ilyen vidám. Nem voltam én vídám, de két kézzel kapaszkodtam – lélekben –a családomba, amely nekem az életet, a reményt jelentette. S ez nyilván a könyvön is meglátszik.
   Ott kezdtem el verselni is. Ez is érdekes, hogyan bújik elő valakiből őseinek költői hajlama. Az én esetemben Szász Károlyé, Vargha Gyuláé, még édesanyámé is. Nagyon sokan voltak persze a rabsorsra jutottak közül, akik verselni kezdtek, főleg amikor papírjuk és ceruzájuk sem volt, és csak úgy fejben szövögethették költeményeiket. De bennem csakugyan egy rejtett hajlam támadt fel, bár a versek írogatása nem tett költővé. Nagyon sokat adott viszont a tekintetben, hogy ettől fogva sokkal jobban kezdtem érteni – mondhatnám belülről – mások verseit. Jóval később, irodalmi lapszerkesztő koromban, ennek gyakorlati hasznát is vettem.
   – Egy nagy családnak, gondolom, szoktak lenni mesélő öregjei. Vannak családi legendáriumok is.
   –
Jó lett volna többet hallgatni őket. Soha nem bocsátom meg magamnak, hogy például nem kérdezgettem ki Arany János felől apai nagyanyámat, Szász Pólát, Szász Károlynak a lányát, Vargha Gyula feleségét. Ő csak l946-ban halt meg, az előző években tehát már felnőtt fiatal emberként kérdezhettem volna ki emlékeiről, hiszen ő már tizennyolc éves fiatalasszony volt, amikor Arany János meghalt. És a két család – az Arany és a Szász – akkoriban gyakran összejárt, a két leány pedig, Szász Póla és az Arany unoka, a kis Széll Piroska együtt kergetőzött bújócskázott egy időben az Akadémia ma is meglévő épületének az előcsarnokában. De nekem nem sült el rá az eszem, hogy ezt az élő tanút, az én drága nagyanyámat, aki Arany János közvetlen környezetében élt hosszú évekig, alaposan kikérdezzem, mire emlékszik. Apám is, anyám is nagyon szerette különben Arany János költészetét, kicsi gyerekkorunkban kívülről mondogatták nekünk jó néhány versét, a Tengerihántást, a Zách Feliciánt, vagy a Sir Patrick Spenset, ezt az általa fordított, csodálatos szép skót népballadát, és így tovább. Vagyis mi jóformán az anyatejjel szívtuk magunkba Arany Jánosnak a szeretetét, azt nem mondhatom, hogy az apatejjel, mert az nincsen, de édesapánknak is része volt benne, hogy az Arany-versek atmoszférájában töltöttük el életünk első tíz-tizenöt évét. Ehhez jött aztán az Ady-örökség, amelyhez nem a család révén jutottunk, de bennünk ez a kettő valamiképpen összebékült, egymásba olvadt.
   Az Arany utáni nemzedékből természetesen nemcsak Ady mondott nekünk sokat, hanem mások is, így a többi között Móricz Zsigmond. Jólesett később arra gondolnunk, hogy – mint ez Móricznak a Gyalogolni jóban közölt egyik írásából kiderül – őt különös módon Vargha Gyula indította el a maga prózaírói útján. Néprajzi gyűjtőútra küldte ugyanis a fiatal Móricz Zsigmondot – a Kisfaludy Társaság pénzén – előbb Szatmárba, aztán a Nagykunságba. És bár ő köztudomásúlag falusi környezetből származott, itt új, nagy élményeknek lett részese. Előbb az úri-házaknál, a paplakoknál kezdte, de aztán egyre mélyebb társadalmi rétegekbe „süllyedt bele” és a saját bevallása szerint ez vezette el a Hét krajcárhoz, hiteles írói hangjának a megtalálásához. Csakhogy akkor azonnal szembekerült a magyarság szemléletében tőle eltérő, egészen más nézeteket valló, konzervatív Vargha Gyulával. És itt megint valami hasonló játszódott le, mint Adyval kapcsolatban. Amit nagyapánk elutasított, sőt, elítélt, arra mi, az unokái, később szívvel-lélekkel rátaláltunk.
   – Finnországot említette az előbb, ahol többször volt látogatóban. Könyvet is írt „finn testvéreinkről”.
   –
Finnországot én még a két világháború között ismertem meg, pontosabban a második világháború kitörésének a küszöbén, és már az első percekben megcsapott ennek az országnak a demokratikus légköre. Megláttam például egy autót: úri ruhába öltözött fiatalember vezette, s mögötte ott ült egy idősebb parasztasszony, alighanem az édesanyja. Az akkori Magyarországon ilyen nem létezett. Aki úri létre vergődött a két háború között, az vagy kivetkőztette az édesanyját a maga régi ruháiból, vagy pedig nem vette be az autójába. De sok más tapasztalatomat is említhetném, amelyek révén Finnország az én szememben is – mint annakidején elég sokak szemében – mintegy az akkori úri Magyarország ellenképe lett. De még ma is nagyon sokat tanulhatunk a finnektől. A demokrácia például az ő számukra nemcsak parlamenti rendszert jelent. Teli vannak olyan önkormányzatokkal, egyesületekkel és más szervezetekkel, ahol mindenütt a legteljesebb természetességgel tartják be a demokrácia alapszabályait. Kicsi koruktól fogva abban nőnek fel, hogy a másik felet is tisztelni kell. Demokrácia pedig kölcsönös tisztelet nélkül nincsen. Vonatkozik ez még a családra, a szülőkre és gyerekekre is.
   – Itt zárul a kör, kezdtük az unokákkal. Hány unokája van jelenleg?
   –
Jelenleg huszonkettő, a huszonharmadik most van érkezőben. A huszadikkal és huszonegyedikkel együtt is élünk, mert a legkisebb lányunk, aki világra hozta őket, családostul együtt lakik velünk. Így az életnek abban az örömében, hogy milyen jó kicsi gyerekekkel együtt lenni, velük törődni, velük foglalkozni, ma is részünk van. Gyakran ide szoktak például bújni mellém a rekamiéra és együtt rajzolgatunk. Szinte hihetetlen, hogy két-hároméves korukban milyen biztonsággal rajzoltak már különféle alakokat, embereket, teknősbékát, sündisznót, kengurut és sok egyebet. Úgyhogy ha valaki azt kérdezi tőlem néha, büszke vagyok-e családom tagjaira, mondom, hogy egyáltalán nem vagyok büszke, legföljebb ezekre a kicsikre, akik nemrég nőttek ki a pólyából, és kezdtek el rajzolni. De ha idősebbek lesznek, azt hiszem, erről a büszkeségről is lemondok, hiszen az én unokáimon sincs több ámulnivaló, mint akármelyik másik gyereken. Valójában minden gyerek egy új csoda és egy új reménység ezen a szomorú világon.